Az embernek mindig legyenek álmai! Csak persze ne olyasfélék, mint Tábory Elemérnek, Babits boldogtalan regényhősének. Az ő amúgy derűs és gondtalan életét ugyanis tönkreteszik sötét, megalázó álmai; erejét felőrli éjszakai ellenélete, melyben eltompult Doppelgängere tengeti nyomorúságos napjait. Ez a tragikusan dupla fenekű, mélylélektani történet adja Gyöngyösi Levente első operájának szüzséjét. A szövegkönyvíró, Balla Zsófia határozott kézzel nyúlt Babits Mihály 1913-ban megjelent,
freudista ihletettségű
kisregényéhez, s nemcsak a színpadra állításhoz okvetlenül szükséges módosításokat (összevonások, húzások stb.) végezte el rajta, hanem művészi önkénnyel élve jócskán megpiszkálta a sztori egészét. A végeredmény erősen vitatható: az eredeti történethez igazán vajmi keveset ad hozzá például a "Bagdadi Bábszínház" túlméretezett epizódjának beillesztése, amelyben elmondatik - ráadásul szikár prózában - Wilhelm Hauff közismert meséje (pontosabban fogalmazva annak első fele). Csak találgatni lehet, hogy vajon ez esetben a címmagyarázó didaxis munkált-e az alkotókban, avagy pusztán lehetőséget akartak teremteni az operaszínpadon vendégeskedő Kulka János (Kikiáltó) valóban eseményértékű szerepeltetéséhez.
Operáról lévén szó, a muzsika - mint annyiszor a zeneirodalom történetében - ezúttal is helyreüthetné a dolgot. Nos, Gyöngyösi Levente zenéje fülbarát, olykor szándékoltan könnyed és szórakoztató. Műve, mint afféle vizsgadarab, büszkén illegeti megannyi eminens stílusgyakorlatát (diákkórus, barkarola, tangó a la mode Eszenyi Enikő stb.), ám a zenei közhelyek dús salátaágyáról ezúttal sajna hiányozni látszik a hús. Jóllehet Gyöngyösi tehetsége vitán felül áll, zeneszerzői kvalitásairól aligha ad teljes képet első operája.
A tetszetős, de az - amúgy ugyancsak problematikus - Babits-regényhez mérten menthetetlenül kis merülésű operát rendkívül gondos előadásban tűzte műsorára a Magyar Állami Operaház. Amint várható volt, a mű elkötelezettjének számító Vashegyi György irányítása alatt a zenei kivitelezés a legkevésbé sem hagyott maga után kívánnivalót: a zenekar és a kórus egyaránt önnön csúcsformáját mutatta. A Tábory Elemért adó Sólyom-Nagy Máté remek diszpozícióban énekelt, s drámázása is bőven megfelelt az operistákkal szemben támasztott elvárásoknak. Átalakulása
nett zsúrÞúból
korrekt pszichiátriai esettanulmánnyá mintaszerű volt. Az álombéli alteregót, a szomorú asztalosinast megformáló Ambrus Ákos kifejező énekhangjával, s egyúttal némiképp redukált színészi eszköztárával keltett feltűnést. A lassanként már a prostituáltszerepek specialistájának számító Szolnoki Apollóniának jutott a vamp Sylvia figurája. Érzéki színpadi jelenléte, valamint a sanzonbetétekben kulmináló szólamformálása egyaránt elismerésre késztette közönségét. Föltétlenül említésre érdemes még a kontratenor Gavodi Zoltán alakítása. A Segéd szerepében excelláló fiatal művész sikerrel küzdött meg a talán legnehezebb énekes színészi feladattal: értelmet adott egy meglehetősen allürisztikus zeneszerzői ötletnek, létezésével hitelesítette szerepét. A sokszereplős darab valamennyi színpadi közreműködője, az üde gyermekszínészektől kezdve egészen a sokszorosan dekorált veterán operaénekesekig tiszteletre méltó művészi munkát végzett.
Harangi Mária rendezése kulturált és derekas volt, ötletekben sem szűkölködött, talán ha legfeljebb az előadás szimbolizmusszintje emelkedett nagy néha az egészségügyi határérték közelébe. (A második felvonás két, korai Harold Lloyd-burleszkeket idéző rövidke rendőrjelenetét tekintsük egyszerűen ízlésbakinak!) Az opera tetszetős - esetenként ugyancsak a túlzott jelképiséggel kacérkodó - jelmezek és díszletek (Nagy Viktória, illetve Csikós Attila munkái) között olajozottan haladt a bús végkifejlet felé.
Nagy sikerű, valósággal álomszerű bemutató előadás volt. Fájdalom, a legtöbb álmot reggelre kelve elfelejtjük.
Magyar Állami Operaház, május 28.
