Magyar Narancs: Tehetségének - sok egyéb mellett - nem akármilyen elismerése volt, hogy a diplomakoncertjére való felkészüléshez az ötvenes években Kodály vett önnek egy Steinway zongorát. Mi lett a hangszerrel?
Vásáry Tamás: Három évig játszottam rajta, mielőtt emigráltam. Később a nővérem rákényszerült, hogy eladja - azóta nem jutottam a nyomára.
| ||
MN: Közvetlen vagy közvetett módon ön is sok neves vagy kevésbé ismert muzsikus és tanár tanítványa volt; emeljük ki közülük Kodályt. Említsen néhány fontos dolgot, amit tőle kapott!
VT: Elsősorban példamutatást (legjobban mindig példával lehet tanítani) - hogy az ember hozza ki magából a maximumot mindhárom szinten, amelyen működünk: a mentális, a lelki és a fizikai szinten egyaránt. Kodály mindenkin segített, akit érdemesnek tartott rá, de sosem kényeztetve. Muzsikusként az állandó tanulásra, munkára ösztönzött. Érdekes feladatokat adott - meg kellett határoznunk például, mi a jó és a rossz zene. "Válasszanak két dalt, az egyiket a jóra, másikat a rosszra példának!" Mi persze egy ócska slágert és egy Schubert-dalt vetettünk össze, de bárhogyan indokoltuk, mindent tudott cáfolni, s végül azt mondta: így nem is lehet meghatározni a jót és a rosz-szat - az ízlést kell fejleszteni, s az majd megmondja, mi a jó és mi a rossz. Népzeneórára jártunk hozzá - ő egyszerűen anyanyelvnek tekintette a népzenét. Nagy súlyt fektetett arra, hogy énekeljünk, mert a legtermészetesebb hangszer a hangunk; akkoriban sokkal természetesebb volt, hogy az emberek énekeltek, erre ma már a muzsikusokat is nehéz rávenni. Pedig nagyon fontos, hogy az ember a saját testéből hozza létre a zenét, mert akkor biztosan érteni fogja. Fontosnak tartotta, hogy a gyerekek ugyanúgy tanuljanak kottát olvasni, ahogyan szöveget, és statisztikailag bizonyított, hogy ahol így volt, ott a gyerekek minden másból is jobban teljesítettek. Mindenképpen föl kellene éleszteni a Kodály-módszert az oktatásban.
MN: Ön azt is fontos tanulásként értékelte, ami nem volt jó. Hernádi Lajos attitűdjét és tanítását nem érezte mindenben hasznosnak magára vonatkozóan, és nagyon rokonszenves, hogy üres tiszteletkörök helyett ezt mindig világosan elmondja megindokolva és nem sértő módon.
VT: Olyannyira, hogy Hernádi fia meg is köszönte az őszinteséget, amikor ezt megírtam az általa összeállított emlékkönyvben. Fontos, hogy mindenki megtalálja a számára megfelelő tanárt. Kollégám, Frankl Péter szintén Hernádi-növendék volt, és ő sokat profitált a tanításából. Én elkényeztetett csodagyerek voltam, és nem tetszett, hogy Hernádi véget vetett az ösztönös játéknak, csak a tudatosságot hangsúlyozta, és amíg a növendéke voltam, nem is engedett nyilvánosan játszani. Persze tanultam tőle olyan technikai dolgokat is, amiket máig betartok. De egy idő után már nem önmagam voltam, csak arra figyeltem, hogy ahogyan játszom, tetszene-e Hernádinak - ez nem volt jó. Felszabadító volt, amikor meghallottam Fischer Annie-t játszani, örömmel, őszintén; én ezt az attitűdöt éreztem a sajátommal rokonnak. A véletlen vagy inkább a történelem azután úgy hozta, hogy elkerültem Hernádi alól, sokat játszottam a megélhetésért, vidéki esztrádműsorokban is - visszataláltam a közönséghez és így önmagamhoz is.
MN: Nemegyszer előfordult, hogy látszólag elesett nagy lehetőségektől, vagy elhárította őket; a nagy szerencsét hozó véletleneknek viszont nagy szerepe volt az életében. Lehet ebből valami tanulságot levonni?
VT: Igen. A szerencse nagy szerepet játszik az életben, s egy-egy karrier váratlan kanyarokat vehet. Fischer-Dieskau karrierje egyenesen emelkedett fölfelé. Yehudi Menuhin valamilyen oknál fogva egy idő után nem tudott úgy hegedülni, mint fiatal korában. Hogy sorsnak, karmának, szerencsének, istennek hívjuk-e, mindegy - a karrierek nagyon sokféleképpen alakulnak, és sokszor nincsenek arányban a tehetséggel. A tehetség olyan, mint a zseton a rulettben. Schubert és Beethoven ugyanabban az utcában lakott - Beethovenhez császárok mentek el hódolni, Schubertről meg azt se tudták, hogy a világon van. Sztravinszkij milliomos lett, Bartók majdnem éhen halt. Egy angol mondás szerint "ha akarod, eléred" - az én életemben pont fordítva volt: amit nagyon akartam, azt nem értem el, viszont sok szerencsés véletlen segített. Például sosem sikerült egy operaházba bekerülnöm, pedig nagyon szerettem volna. De most, hogy - szintén egy véletlen találkozásnak köszönhetően - meg fog jelenni a háromezer oldalas regény, amit az életemről írtam, rájöttem, hogy ez így volt jó. Hiszen ha beülök egy operaházba, annyira szeretem, hogy ki sem teszem onnan a lábam, és sosem történt volna meg velem az a sok minden, amit a könyvben leírtam, s az olvasóknak sem tudnám továbbadni azt a sok küzdelmet, sikert, csalódást, ami az én nagyon tanulságos pszichológiai fejlődésemet segítette.
MN: Ön csodagyerek volt. A csodagyerekek jó része hamar elvész. Önt mi mentette meg ettől?
VT: A zene szeretete... Nemigen tudnék mást mondani. Én is elkallódhattam volna. Az elmúlt években egy tucat világversenyen zsűriztem. A versenyzőket hallgatva megint bebizonyosodott, hogy a legtöbb baj mindig abból származik, ahogyan tanítják őket. Ha megvan a tehetség, és mégsem jön ki, azt a tanár számlájára lehet írni. A legtöbb tanár azt hiszi, hogy ami neki jó, az a növendéknek is jó, pedig nem így van. Az a tanár, aki pontosan meg tudja mondani, hogyan kell játszani egy darabot, nem jó tanár. Mindenkinek más a testalkata, a karaktere, a lelke. A tanárnak az a feladata, hogy kihozza a növendékből - őt magát. Ha a növendék csak engem másol, az nem jó.
MN: Nyolcvan év nemcsak hosszú, de - főképp a kelet-európaiak esetében - nagy valószínűséggel kanyargós életutat is jelent. Emeljen ki három jelentős eseményt az életéből!
VT: Az egyik, hogy elhagytam Magyarországot. Nem éppen jószántamból, hanem mert az apámat ki kellett szabadítani a börtönből - a háború előtt baloldali volt, akkor az volt a baj, 56-ban pedig a jobboldali Szabadság Pártot akarta újra életre hívni, ezért csukták börtönbe. Azért mentem el, mert a szabadulását a belga anyakirálynőtől tudtam kieszközölni, aki huszonnégy óra alatt el is intézte. A két nősülésem pillanata is meghatározó volt. A karrierem szempontjából pedig az a véletlen, aminek a jelentőségét először föl sem mértem, hogy a Deutsche Grammophon lemeztársaság felkért egy lemez készítésére, nyilvánvalóan döntően befolyásolta az életemet.
MN: Az, hogy 1956-ban emigrált, nem igényel különösebb magyarázatot. De miért jött vissza, és mikor?
VT: Svájci állampolgárként már 1972 óta hazajárhattam. 2000 óta az állandó lakhelyem Budapest, mert másodszor is megnősültem, és mert a Rádiózenekar fő-zeneigazgatója lettem. De van egy londoni otthonunk és egy svájci nyaralónk is.
MN: Vannak szólisták, akik néha vezényelnek, és, bár ritkábban, fordítva is. Olyan muzsikus nem sok akad - Barenboim, Kocsis -, akinél ez nemcsak egyenrangú, hanem ráadásul hosszú évekig megy párhuzamosan. Mi a közös a zongorajátékában és a dirigálásában, és mi az, ami esetleg nagyon más?
VT: Mind a kettőben az érdekel, ami a hangok mögött van. Ahogyan a zenei tévésorozatom címe is mondja: ami "A zenén túl" van, a megfoghatatlan, emocionális, költői. Zongorán, zenekarral, énekelve, mindegy. Ha én hallgatok egy művészt, nekem akkor is az a fontos, hogy elvigyen a magasabb rendű énembe.
MN: Azok számára, akiknek még nem volt részük zenélő-magyarázó előadásaiban - de még lehet, ha a televízió újra műsorra tűzi az ön sorozatát -, hogyan tudná összefoglalni, jellemezni ezt a tevékenységét? Programot ad a zene mellé/alá? Elmondja, hogy erről és erről szól? Hogy a zeneszerző ezt meg ezt gondolta?
VT: Pontosan - bár persze azt, hogy a zeneszerző mit gondolt, sose fogjuk megtudni, de a zene valóban elmond egy történetet, amit szerencsés esetben meg tudhatok szavakkal fogalmazni. Mondjuk, Chopin b-moll scherzójának kezdete olyan, mint egy ugrásra készülő, felgörbített hátú macska. Minden jó zenének van egy érzelmi logikája, ami kiad egy vonalat, egy történést. Néha sikerül szavakban elmondani, néha nem.
MN: Maradjunk a hármas számnál - a számtalan muzsikustárs közül, akikkel együtt dolgozott (vagy nem), emeljen ki hármat!
VT: Msztyiszlav Rosztropovics, a csellóművész. Rengeteget játszottam vele. "riási szíve volt, hihetetlen érzelemvilága. Hatalmas színgazdagsággal, elképesztő intenzitással játszott. Azután Plácido Domingo; sokszor hallottam, ő is hallott engem. Olyan szeretet és annyi érzelem van benne, amilyen egyetlen más énekesben sem. A harmadik a már említett Fischer Annie.
MN: Mesterkurzusokon már nem szokás technikát tanítani, de javítani olykor még szükséges. Mi az a néhány alapvető technikai alapfeltétel, ami ön szerint feltétlenül szükséges a zongorajátékhoz?
VT: A harmonikus, természetes mozgás a hangszerrel. Fischer Annie-nál éreztem, hogy a teste és a hangszer egymás folytatásai. Olyan tökéletes, ahogyan a legnagyobb mozgásművészek, az állatok mozognak. Az ember teste is ösztönösen tudja, hogyan kell mozognia, csak a természetellenes élet felejteti el vele. A másik alapvető dolog, hogy tudni kell énekelni - a hangunkkal és a hangszeren egyformán. A zenélés ének-, sőt beszédszerű legyen! Aztán: sose legyen semmi gépies! - Fischer Annie elmondta nekem, hogy még a skálázásba is zenét vitt. Alapjában véve csak akkor tudunk boldoggá tenni másokat, ha mi magunk boldogok vagyunk azzal, amit csinálunk.
MN: Hogy magát a zenei kifejezést hogyan lehet tanítani, az már egy sokkal bonyolultabb kérdés. Maradva a hármas kérdéseknél - mi az a három dolog, amit egy muzsikusnak nem szabad csinálnia?
VT: Nem szabad hazudni. És nem szabad unni, amit csinálok, a gyakorlást se - akkor is legyen kapcsolat a saját jóérzésemmel. A harmadik: nem szabad bezárkózni. Sok információt kell szerezni, sok mindenkit meghallgatni, és a mestereket is kritikával, éles füllel.
MN: Mindenki táplálkozik valamiből - önmagából, másokból, művészetekből, természetből, kapcsolatokból... Önnek mi a tápláléka?
VT: A szellemi világ. Abban hiszek, hogy mindannyian két részből állunk, egy halandó, testi részből és a lélekből, ami isteni és halhatatlan. A kvantumfizika és a kabbala megegyezik abban, hogy kezdetben volt egy picike kis mag, amelyben megvolt minden, és még nem nyilvánult meg. Ezután jön a megnyilvánulási folyamat, az élet, ami arra jó, hogy ez az eredeti mag kihozza magából a maximumot, az esszenciát - s ezért felbontotta magát végtelen sok kis egyedre, s ezeken keresztül jut el a végén a paradicsomi állapotba, persze rettenetesen nehéz folyamat árán. Ez az örökkévaló isteni, szellemi lét gyerekkorom óta vonzott, ezért akartam papnak menni - még tizenhat éves koromban is, amikor már bőven muzsikus voltam. Régóta kapcsolatban vagyok jógikkal, jártam Indiában, sok ilyen irányú könyvet olvasok, meditálok és jógázom. Úgy találom, hogy ezzel tudom a bennem levő magasabb rendűt érvényesíteni. Ha eljutunk erre a szellemi síkra, lebomlik a mi kis ego-burkunk, boldogok vagyunk, és képesek vagyunk megérteni és szeretni az embertársainkat. Márpedig ha az ember szeret, akkor boldog, ha pedig gyűlölködik és haragszik, akkor boldogtalan, sőt fizikailag is rosszul érzi magát.
MN: Életének egy jelentős részét Angliában töltötte. Nagy rálátása van a nemzetközi zenei életre. Hogyan látja nálunk a zenei közállapotokat? Mit szeretne, mit tanácsolna?
VT: Oda kell fordulni nagy mestereinkhez, Bartókhoz és Kodályhoz: zenét, éneklést tanulni mindenkinek, nagyon korán.
