Lemez

Antipop-art

Fiona Apple: The Idler Wheel...

  • Greff András
  • 2012.08.06 08:18

Zene

A horizontszűkület csak részben magyarázza a Lana Del Rey-rajongók vakságát a tényre, hogy kedvencük előtt forgott már egy nő a popban, aki ezt a szabványt odacsempészte a könnyűzene zord gyártelepére. Az ártatlanság mögé húzott lágy perverzitás, a jelenbe átszivárgó régmúlt és az indigókék zenének irányt parancsoló bárónői alt kevercse Fiona Apple régi szabadalma, húsz se volt még, mikor rátalált a végső grunge-os évben. De a nő, akinek nevezetes ajkai annyi cikket kaptak egykor, mint manapság a szép Lanáé, az elmúlt hét év során úgy eltűnt a képből, mintha soha nem is kavart volna bele jócskán. Élte boldog életét LA-ben, de a derűs hangütés neki aztán sohasem volt pálya: tétlenkedett hát csak csendben, mígnem aztán összetörte valaki újra a szívét. Most aztán itt van megint, és furcsábban mutat a pályán, mint bármikor korábban. De a szabálytalanság csak növeli a hatást: a Pitchfork szerzője márciusi, koncertvégi tweetjében egyenesen a legjobb mai énekesnek hívta őt, és nem szívesen mondanánk, hogy hatalmasat túlzott.


A nagyvonalúsághoz mindenképpen szükség van a még mindig csupán 34 éves énekesnő új dalaira, hiszen a zene, ami az Idler Wheelen hallható, a korábbiaknál is sűrűbb élményt kínál, s messzebb is tolja némiképp az Apple-világ széleit. A hang és a hangütés mondhatni a régi, de míg Fiona Apple korábbi három lemeze otthonosan érezhette magát az alternatív popzene tágas halmazában, a mostani már inkább kifelé türemkedik onnan. Voltaképp az Every Single Night húzódik csak közel itt a múlthoz, de a csilingelést váltó drámai refrének miatt már ez is inkább a 2005-ös Extraordinary Machine kamarapopjának felforgatásaként értelmezhető - innen indulunk, ez a lendületvételi szakasz. A továbbiakban aztán rendre ki-kicsúszunk a popból, hogy átszédüljünk egy igencsak eredeti dalszerzői tájba, amit látszólag improvizatív, valójában gondosan kieszelt és rendkívül expresszív, a védtelenségtől a viharos dühig hullámzó énekdallamok, sötét és minimalista zongorabetétek és Charley Drayton dzsesszesen szabad, még a finom seprűzésekkor is hangsúlyos és intenzív dobolása határoz meg, valamint a hihetetlenül ötletes produceri munka, ami szintén Drayton műve volt. A Peripheryben dob helyett furcsa csörgés-zörgéssel növeli a feszültséget, a Werewolf sötét humorú balladájából pedig a végére odalebegtetett kísérteties gyerekzsivajjal visszafelé is ható érvénnyel radírozza ki az iróniát, és hosszasan sorolhatnánk még sziporkázó trükkjeit. Ez azonban már nem a korábbi Apple-lemezek gazdag megszólalása: az Idler Wheel hangképe a ravaszságokkal együtt is kifejezetten csupasz, hogy semmi se vonhassa el a figyelmet az énekesnő páratlanul kifejező vokális teljesítményéről, amely igazából zenét se nagyon igényelne most már maga mögé. Jól példázza ezt a zárószám, a Hot Knife, ahol az Apple-lányok, Fiona és Maude újabb színként afrikai elemeket vagy még inkább az afrikai zenéből fehér indie-popot gyártó Vampire Weekend számainak hangulatát illesztik a dzsesszzongora és a dobmoraj mellé a négy-öt, kánonszerű zsongással egymásba gabalyított énekdallammal, s ez az énekszövet tökéletesen életképes marad akkor is, amikor elhallgatnak alatta végül mind a hangszerek.

A hercegnő jár így a mesében: átszendereg egyszáz évet, aztán meg csak térül-fordul, s ott találja önmagát a királynői székben.

Sony, 2012


Neked ajánljuk