Musical

Érinthetetlenek

Zene

Nem vitás, télen és kőszínházban heveny kritikai szemöldökráncolás kísérné a hazai könnyűzene elmúlt két-három évtizedének jobb-rosszabb slágereit összegöngyölítő maffiamusical ősbemutatóját, ám úgy lehet, nyáreste és szabadtéren ücsörögve eredendően megbocsátóbb az ember. No, nem mintha a naptár állása, az aktuális napi középhőmérséklet vagy épp a nézőtér elhelyezése feledtetni tudná, hogy az énekszámok egymáshoz fércelésére vállalkozó Tallér Edina darabírói teljesítménye (a 60-as évek New Yorkjából Moszkvába áttelepülni készülő maffiafőnökkel, morálfilozofáló utcaseprővel és társaikkal) legalábbis erősen problematikus. Sem ez a tény, sem a magyar könnyűzene tartósan hanyatlott állapota nem kerülhette el ugyan a margitszigeti közönség figyelmét, ám a derűs megbocsátás valamiképp mégis uralkodóvá vált a musical előadásán. Elsősorban alighanem azért, mivel az alkotók ambíciója jótékonyan túlterjedt az előzetes marketing felfuttatásán, s így a fiatalos lendület a Simon Kornél által rendezett és Fincza Erika koreográfusi ténykedését dicsérő produkció egészét áthatotta. Jól és együtt táncolt az ensemble, a főszereplők közül pedig többen is vokális adottságaik és kifejezőerejük teljében énekeltek. Egyházi Géza, Andrádi Zsanett, Gerner Csaba és Magyar Bálint minden sutaság közepette is kivívta rokonszenvünket, Józsa Imre pedig egészen frenetikusnak bizonyult mint chicagói orosz maffiavezér - az Álmaimban Amerika visszaintegettel színre lépve. Mert a mulatság alkotóelemei között a slágerek bizarr válogatását is fel kell említenünk: az Eddától Sub Bass Monsterig, a Crystaltól a Tankcsapdáig. A meghökkentő egyveleget Czomba Imre okvetlenül méltatást érdemlő hangszerelése és átkötő kompozíciói jócskán feldúsítva kínálták a nyolcvanas-kilencvenes évek zenei világát nosztalgiával vagy épp szarkazmussal hallgató közönség elé.

Margitszigeti Szabadtéri Színpad, június 29.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.