Nem vitás, télen és kőszínházban heveny kritikai szemöldökráncolás kísérné a hazai könnyűzene elmúlt két-három évtizedének jobb-rosszabb slágereit összegöngyölítő maffiamusical ősbemutatóját, ám úgy lehet, nyáreste és szabadtéren ücsörögve eredendően megbocsátóbb az ember. No, nem mintha a naptár állása, az aktuális napi középhőmérséklet vagy épp a nézőtér elhelyezése feledtetni tudná, hogy az énekszámok egymáshoz fércelésére vállalkozó Tallér Edina darabírói teljesítménye (a 60-as évek New Yorkjából Moszkvába áttelepülni készülő maffiafőnökkel, morálfilozofáló utcaseprővel és társaikkal) legalábbis erősen problematikus. Sem ez a tény, sem a magyar könnyűzene tartósan hanyatlott állapota nem kerülhette el ugyan a margitszigeti közönség figyelmét, ám a derűs megbocsátás valamiképp mégis uralkodóvá vált a musical előadásán. Elsősorban alighanem azért, mivel az alkotók ambíciója jótékonyan túlterjedt az előzetes marketing felfuttatásán, s így a fiatalos lendület a Simon Kornél által rendezett és Fincza Erika koreográfusi ténykedését dicsérő produkció egészét áthatotta. Jól és együtt táncolt az ensemble, a főszereplők közül pedig többen is vokális adottságaik és kifejezőerejük teljében énekeltek. Egyházi Géza, Andrádi Zsanett, Gerner Csaba és Magyar Bálint minden sutaság közepette is kivívta rokonszenvünket, Józsa Imre pedig egészen frenetikusnak bizonyult mint chicagói orosz maffiavezér - az Álmaimban Amerika visszaintegettel színre lépve. Mert a mulatság alkotóelemei között a slágerek bizarr válogatását is fel kell említenünk: az Eddától Sub Bass Monsterig, a Crystaltól a Tankcsapdáig. A meghökkentő egyveleget Czomba Imre okvetlenül méltatást érdemlő hangszerelése és átkötő kompozíciói jócskán feldúsítva kínálták a nyolcvanas-kilencvenes évek zenei világát nosztalgiával vagy épp szarkazmussal hallgató közönség elé.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad, június 29.
