A sztárbiográfia-írás nem kis biznisz, remek kenyérkereseti lehetőség: hivatalos, félhivatalos és nem hivatalos életrajzoktól hemzsegnek a könyvesboltok, hitelesség terén azonban a legtöbbjüktől alig telik többre az egykori szomszédok, alkalmi ismerősök megszólaltatásánál, illetve a már amúgy is jól ismert történetek felvizezésénél. A filmvilág prominenseinek emésztési szokásairól, üzleti stiklijeiről és magánéleti zűrjeiről szintúgy megtudhattunk már egyet s mást, nemegyszer igen neves életrajzírók segítettek hozzá e bizonyára nélkülözhetetlen és kimerítő életrajzi adalékokhoz. A csalódások kiküszöbölésére az egyik legbiztosabb módszer, ha olyan könyvet választunk, melynek elkészítésében valamilyen módon - akár interjúalanyként, akár aktívabb módon - maga az áldozat is szerepet vállalt. Mivel Jean Renoir magyarul frissen megjelent életrajza nemcsak a francia filmrendező saját önéletírását tartalmazza, de a kötet hazai szerkesztői jóvoltából leveleit és két kimerítő életútinterjúját is, az idegenkezűség és hiteltelenség gyanúja fel sem merülhet. A filmek - köztük olyan örökérvényű darabok, mint A nagy ábránd, az Állat az emberben vagy A játékszabály - rég kiállták az idők próbáját, rendezőjük azonban ezúttal egy másfajta műfajban debütált. Minden azon áll vagy bukik tehát, hogy a feltálalt élményanyag és a szerző írásművészete kiállja-e az olvasás próbáját.
Naná, hogy kiállja. Azoknak, akik olvasták az apjáról, az impresszionista festőóriásról írt viszszaemlékezéseit (Apám, Renoir), mindez nyilván egy cseppet sem meglepő; ám akik először ismerkednek Jean Renoir írói vénájával, azoknak meghökkentő lehet a felfedezés, hogy a legendás filmrendező személyében kész szépíróra akadtak. Ami pedig a megörökítésre érdemes élményeket illeti, ha valakinek, hát neki kijutott.
A francia film meghatározó alakjának (1894-ben született; a két világháború közötti nemzedék, közismert gúnynevén a papa mozija alkotóival együtt indult, filmjei azonban az évtizedekkel később színre lépő újhullámos fiúk körére is lelkesítően hatottak) születése jogán úgy adatott, hogy intim megvilágításban láthassa a festő apa és köre bohém világát, pályaválasztása és tehetsége révén pedig a francia és hollywoodi filmipar részese, egy személyben kedvezményezettje, kárvallottja és krónikása lehetett.
Az összeállítás gerincét alkotó önéletírás kétségkívül a kötet legszórakoztatóbb része, távolról sem az a száraz-szakmázós, bennfenteseknek szóló írás, melyre gyakran ragadtatják magukat a könyvtárakból záróra után is nehezen mozdítható kutatók. Akárcsak filmjeiben, Renoir ezúttal is remek mesélő: bőbeszédű, de sosem szószátyár, szenvedéllyel, ám egyszersmind példás fegyelmezettséggel ad elő. Mondanivalójának természetes folyást enged, azonban nem hagyja, hogy az emlékek áradata öregkori szentimentalizmusba csapjon. Az aranyszőke loknis kisfiú virágcsendéletek, aktok és tájképek közt töltött gyermekkorától az első világháború életre szóló élményéig, a Chaplin-filmek kiváltotta mozimegszállottságtól az első filmes kísérletekig őszinte önvallomásokon, könnyű kézzel megrajzolt portrékon és többtucatnyi - egy dörzsölt kabarékonferanszié magabiztosságával közbeszúrt - anekdotán keresztül vezet az út. A remekül működő mesélőtechnikának köszönhetően az idősebb Renoir mai fogalmaink szerint politikailag teljességgel inkorrekt morgolódásai ("A protestáns internátusban az ember pederaszta lesz, a katolikusban inkább maszturbálni fog. Még mindig ez a jobb.") és a fronton megsebesült fiatalember komor háborús beszámolója ("Aki sánta, mindig más nézőpontból látja a világot, mint aki ép lábú. Tehát nemcsak a fejemmel, de a lábammal is rendeztemÉ") éppúgy békésen megfér egymás közelében, mint a bálványdöntögető kezdő filmes önironikus csipkedése ("Időközben arra is rájöttem, hogy e bálványok között igazi istenek is vannak, melyeket kár volt bántani."), valamint a családtagok, barátok és pályatársak szeretetteljesen megrajzolt portréi. A gyerekkori csínyek tettestársairól, többek között egy vidéki kávéházas fiáról ugyanolyan kifejező gyorsfényképet kapunk, mint a szülőkről, feleségekről és a hűséges filmes segítőkről, valamint a rendezői pályafutás szempontjából meghatározó színésznagyságokról; Michel Simonról, Jean Gabinről, Erich Von Stroheimről és Charles Laughtonról. Renoirnak nemcsak egy jó szava, de legalább egy jó sztorija is van mindegyikükhöz, s hasonló könnyedséggel, egy-egy filmszerű, tragikomikus történettel tudósít a történelem sorsfordító pillanatairól is. Hitler hatalomra kerülésének berlini élménye úgy fest, mint Indiana Jones és a Führer híres autogramosztó jelenetének realista változata. A náciveszély azzal válik realitássá, hogy Michel Simon kedvenc pamlagját németek foglalják el egy római bordélyban, az Amerikába való kivándorlás egyes epizódjai - különösen a Cézanne család menekülése Franciaországon keresztül - pedig kifejezetten úgy festenek, mintha Jacques Tati rendezte volna őket. A visszaemlékezések jelentős részét értelemszerűen a filmek keletkezéstörténete, elő- és utóélete tölti ki, kezdve az amerikai mozik és a szép premier plánok iránti rajongástól a szakma szemében teljesen sikertelen kezdeti kísérleteken át a nagy Renoir-filmekig, illetve a kevéssé ismert hollywoodi és a kései francia mozikig. Ezernyi hasznos, a filmrajongók kedvében járó részlet, melyekből, köszönhetően a szerző minden póztól mentes hozzáállásának, nem a művész elitizmusa, hanem egy szakma, történetesen a filmrendezés szenvedélyes szeretete olvasható ki.
Osiris Könyvtár - Film, 2006, 396 oldal, 2480 Ft, a sorozatot és a kötetet szerkesztette: Zalán Vince
