Arab kávé meg egy kis ópium (Az arab dalok fénykorának klasszikusai)

publikálva
2000/11. (03. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Azt mondják, egy bizonyos kor fölött vagy Abdel Halimot, vagy Umm Kalthumot hallgat az ember" - jelezte Natacha Atlas, amikor tavalyelőtt találkoztunk. Na igen... - bólogattam, többre nem futotta az arab klasszikusok ismerete nélkül. Most aztán két ilyen gyűjtemény is kijött, hadd legyen nekem pótolnivaló.

"Azt mondják, egy bizonyos kor fölött vagy Abdel Halimot, vagy Umm Kalthumot hallgat az ember" - jelezte Natacha Atlas, amikor tavalyelőtt találkoztunk. Na igen... - bólogattam, többre nem futotta az arab klasszikusok ismerete nélkül. Most aztán két ilyen gyűjtemény is kijött, hadd legyen nekem pótolnivaló.

Kábé a kilencszázhúszas évektől számítható az az ötven esztendő, amit az arab dalok aranykoraként tartanak számon. Ez a ragyogás elsősorban Egyiptomra volt jellemző: Kairóban összpontosult Észak-Afrika zenei élete, és ott élt minden arabok három istene: Abdel Halim Hafez, Umm Kalthum és Mohamed Abdel Wahab. A korai world music melegágya volt az a város, minimum.

Modellül az intenzív Ezeregyéjszaka, Harun Al-Rashid udvara szolgálhatott, mely ugye - mintegy ezerkétszáz éve - a művészet és a természet nyújtotta élvezetek habzsolójaként maradt emlékezetes. Hanem az oszmán hódítás visszavetette az arab kultúra virágzását, így a századfordulóra robbanásszerűen, palackból szabadulva tért magához az egyiptomi muzsika. 1904-ben már lemezeket nyomtak, az első világháború kezdetéig négyszázötven cím szerepelt az Odeon katalógusában. A háromperces menetidő ugyan nem kedvezett a dalok természetének, de akkor ennyire futotta - ma ennél kevesebbre: bizonytalan kimenetelű, vásári kazettákra. A húszas évektől löketet adott a film és a színház, de még fontosabb volt ´34-ben a nemzeti rádió indulása: innentől nem kellett a felvételeknek terjedelmi korlátot szabni. Ez volt az az időszak, amikor a nagyzenekarokat ellepték az európai csellók és hegedűk; amikor Kairóban Bartók Béla részvételével konferenciát rendeztek: áttekinteni, hogy merre tart, és milyen eltérő vagy rokon vonásokkal rendelkezik a pánarab zene.

A század közepén az arab világ másik szárnyát, a közel-keleti Libanont is kozmopolita szelek lobogtatták, Bejrútot emlegetni a térség Párizsaként volt szokás. Itt emelkedett az égbe Fairuz, Kalthum helyettes istennője, de nemcsak miatta kanyarodtam ide. Hanem hogy megkísérelhessem az általánosítást: az aranykor dalai megőrizték az énekesek kiemelt szerepét, de gazdagították, felfrissítették a hangszerelést; az iszlám hagyomány jegyében továbbra is költői szövegekhez kötődtek, de az érzelmeket mentesítették a korlátaitól; mélyen kötődtek a gyökerekhez, de nyitottak voltak az európai hatások előtt; ha úgy tetszik: nem vált szét bennük a szórakoztatózene és a magaskultúra.

*

És ez átjön ebből a két lemezből. Legfeljebb a Café Arabia címűre haragszom egy kicsit, amiért beérte az alapvető információk és Umm Kalthum (1904-75) nélkül. Róla másutt jópofa dolgokat olvasni.

Szadat elnök egyszer arra a napra időzítette beszédét, amikor Kalthumnak koncertje volt. Ezután jobban ügyelt, hogy ne maradjon hallgatók nélkül... Kalthum koncertjeiről komplett tömegpszichózisként emlékezik meg a krónika, művészetének - filmjein, önálló rádióműsorain és számtalan lemezfelvételén túl - ez volt az elsődleges terepe, már csak azért is, mert egy-egy száma ötven-hatvan percre is rúghatott. Magát fiúnak álcázva, falusi kávézókban tanulta ki a mesterséget, utóbb a rossz nyelvek szerint a hasis és az ópium is inspirálta fellépéseit.

De Natacha inkább Abdel Halim Hafezre (1929-77) esküdött: "Övé a legőszintébb hang, amit valaha hallottam - talán az ennek az oka, hogy szenvedett attól a májfertőzéstől, ami meg is rövidítette az életét. 1977-ben halt meg, tavaly épp húsz éve, ezért dedikáltam neki a Halim albumot." "A Nílus csalogánya" - így nevezték rajongói, akik azt is lenyelték tőle, hogy a forradalom éveiben rövid patrióta dalokkal váltotta fel a nagyobb lélegzetű klasszikusokat. És úgy tartják, halálával egyben az aranykortól is búcsút kellett venniük.

Jóllehet még élt és alkotott Mohamed Abdel Wahab (1910-91). ´t azonban ekkor már sokan támadták, hiszen elsőként alkalmazott elektromos gitárt, és nagyokat szippantott a nyugati tánczenékből. Meglehet: konzekvens újítóként katalizátora lehetett a "hagyományos értékek" hígulásának, de mint lemezeink tanúsítják, a saját maga által előadott dalai éppoly örökkévalók, mint a Kalthumnak, Fairuznak, Halimnak írottak.

Ha jól számolom, összesen tizenhárom énekes hallható ezen a két albumon. Ezek a felvételek zömmel a hatvanas-hetvenes évekből valók, kissé visszafogott a hangzásuk, mégis feszíti őket a szenvedély. Egyelőre érdemes tőlük megfertőződni, aztán egy bizonyos kor fölött úgyis "vagy Abdel Halimot, vagy Umm Kalthumot hallgat az ember".

Marton László Távolodó

Café Arabia, Virgin/EMI, 1999; The Story of Arabic Song, Hemisphere, 2000

publikálva
2000/11. (03. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...