Kábé a kilencszázhúszas évektől számítható az az ötven esztendő, amit az arab dalok aranykoraként tartanak számon. Ez a ragyogás elsősorban Egyiptomra volt jellemző: Kairóban összpontosult Észak-Afrika zenei élete, és ott élt minden arabok három istene: Abdel Halim Hafez, Umm Kalthum és Mohamed Abdel Wahab. A korai world music melegágya volt az a város, minimum.
Modellül az intenzív Ezeregyéjszaka, Harun Al-Rashid udvara szolgálhatott, mely ugye - mintegy ezerkétszáz éve - a művészet és a természet nyújtotta élvezetek habzsolójaként maradt emlékezetes. Hanem az oszmán hódítás visszavetette az arab kultúra virágzását, így a századfordulóra robbanásszerűen, palackból szabadulva tért magához az egyiptomi muzsika. 1904-ben már lemezeket nyomtak, az első világháború kezdetéig négyszázötven cím szerepelt az Odeon katalógusában. A háromperces menetidő ugyan nem kedvezett a dalok természetének, de akkor ennyire futotta - ma ennél kevesebbre: bizonytalan kimenetelű, vásári kazettákra. A húszas évektől löketet adott a film és a színház, de még fontosabb volt ´34-ben a nemzeti rádió indulása: innentől nem kellett a felvételeknek terjedelmi korlátot szabni. Ez volt az az időszak, amikor a nagyzenekarokat ellepték az európai csellók és hegedűk; amikor Kairóban Bartók Béla részvételével konferenciát rendeztek: áttekinteni, hogy merre tart, és milyen eltérő vagy rokon vonásokkal rendelkezik a pánarab zene.
A század közepén az arab világ másik szárnyát, a közel-keleti Libanont is kozmopolita szelek lobogtatták, Bejrútot emlegetni a térség Párizsaként volt szokás. Itt emelkedett az égbe Fairuz, Kalthum helyettes istennője, de nemcsak miatta kanyarodtam ide. Hanem hogy megkísérelhessem az általánosítást: az aranykor dalai megőrizték az énekesek kiemelt szerepét, de gazdagították, felfrissítették a hangszerelést; az iszlám hagyomány jegyében továbbra is költői szövegekhez kötődtek, de az érzelmeket mentesítették a korlátaitól; mélyen kötődtek a gyökerekhez, de nyitottak voltak az európai hatások előtt; ha úgy tetszik: nem vált szét bennük a szórakoztatózene és a magaskultúra.
*
És ez átjön ebből a két lemezből. Legfeljebb a Café Arabia címűre haragszom egy kicsit, amiért beérte az alapvető információk és Umm Kalthum (1904-75) nélkül. Róla másutt jópofa dolgokat olvasni.
Szadat elnök egyszer arra a napra időzítette beszédét, amikor Kalthumnak koncertje volt. Ezután jobban ügyelt, hogy ne maradjon hallgatók nélkül... Kalthum koncertjeiről komplett tömegpszichózisként emlékezik meg a krónika, művészetének - filmjein, önálló rádióműsorain és számtalan lemezfelvételén túl - ez volt az elsődleges terepe, már csak azért is, mert egy-egy száma ötven-hatvan percre is rúghatott. Magát fiúnak álcázva, falusi kávézókban tanulta ki a mesterséget, utóbb a rossz nyelvek szerint a hasis és az ópium is inspirálta fellépéseit.
De Natacha inkább Abdel Halim Hafezre (1929-77) esküdött: "Övé a legőszintébb hang, amit valaha hallottam - talán az ennek az oka, hogy szenvedett attól a májfertőzéstől, ami meg is rövidítette az életét. 1977-ben halt meg, tavaly épp húsz éve, ezért dedikáltam neki a Halim albumot." "A Nílus csalogánya" - így nevezték rajongói, akik azt is lenyelték tőle, hogy a forradalom éveiben rövid patrióta dalokkal váltotta fel a nagyobb lélegzetű klasszikusokat. És úgy tartják, halálával egyben az aranykortól is búcsút kellett venniük.
Jóllehet még élt és alkotott Mohamed Abdel Wahab (1910-91). ´t azonban ekkor már sokan támadták, hiszen elsőként alkalmazott elektromos gitárt, és nagyokat szippantott a nyugati tánczenékből. Meglehet: konzekvens újítóként katalizátora lehetett a "hagyományos értékek" hígulásának, de mint lemezeink tanúsítják, a saját maga által előadott dalai éppoly örökkévalók, mint a Kalthumnak, Fairuznak, Halimnak írottak.
Ha jól számolom, összesen tizenhárom énekes hallható ezen a két albumon. Ezek a felvételek zömmel a hatvanas-hetvenes évekből valók, kissé visszafogott a hangzásuk, mégis feszíti őket a szenvedély. Egyelőre érdemes tőlük megfertőződni, aztán egy bizonyos kor fölött úgyis "vagy Abdel Halimot, vagy Umm Kalthumot hallgat az ember".
Marton László Távolodó
Café Arabia, Virgin/EMI, 1999; The Story of Arabic Song, Hemisphere, 2000
