Ahhoz képest, hogy az RHCP állítólag megfelelő helyszín hiányában hagyta ki hazánkat európai turnéjából, meglehetősen érdekes látványt nyújtott a stadionnak jóindulattal sem nevezhető zágrábi Hipodrom. Tulajdonképpen egy hatalmas pusztáról van szó, melynek közepébe színpadot és a labdarúgó NB II-ből ismerős lelátókat applikáltak a rendezők. Ilyet nálunk is simán építhetnének, még csak közmunkaprogram sem kellene hozzá, a Chili-rajongók önszorgalomból is bevállalnák a munkálatokat, azok legalábbis biztosan, akik most azért maradtak le, mert a pénztárcájuk nem bír el egy külföldi koncertet.
Akik megengedhették maguknak, azok a magyar zászlók és hangok gyakoriságából ítélve jórészt ott is voltak Zágrábban (bár választhatták volna Prágát vagy Bukarestet is), és este hét után már bele is hallgathattak a metál és az elektronika ötvözésével kísérletező As Able As Kane felejthető, valamint az ismert pop-rock számokat áthangszerelő 2Cellos nem vártan izgalmas produkciójába. A második előzenekar zárószámánál hatalmas ováció fogadta a Chili-dobos Chad Smith-t, a közreműködés pedig kölcsönös volt: a fő attrakció ráadásában ugyanis a két csellista fiú visszatért egy közös Californication erejéig. A vonóskísérettel támogatott sláger nyugodtan, de erőteljesen hömpölygött, kár, hogy a zenekar rendes tagjaként első turnéján szereplő Josh Klinghoffer gitárjátéka indokolatlanul háttérbe szorult, a szólót nem is igazán tudtuk értékelni. Ezen kívül a koncert egyetlen gyenge pontja a fesztiválhangulathoz dukáló fesztiválhangosítás volt: Klinghoffer egyébként remek vokáljából nem sok jutott el a vele ellentétes oldalon állókhoz, és az ismertebb számoknál – Otherside, Under The Bridge, By The Way – bizony még Anthony Kiedist is túlharsogta a közönség, no meg az épp előttem álló, láthatóan Red Hot-rajongó horvát biztonsági őr.
A kép nem a zágrábi koncerten készült
Fotó: REUTERS
A műsorra a legvadabb rajongóknak sem lehetett panaszuk: szerencsére nem erőltették az új dalokat, a tavalyi I’m With You-ról (fanyalgó kritikánk róla itt olvasható) a nyitószámnak hátborzongatóan jó Monarchy Of Roses és a közönségkedvenc Look Around mellett csak az Adventures Of Raindance Maggie-t és a Factory Of Faith-t játszották mintegy kötelező programként, a 2006-os dupla lemezről pedig egyedül a Snow hangzott el. A koncert magvát a Californication és a By The Way számai adták, de elővettek egy korai Stevie Wonder-feldolgozást, a Higher Groundot, volt Suck My Kiss és Me and My Friends is – utóbbi szólója előtt Anthony a zenekar sokadik gitárosának nevét is elrappelhette, a „take it now Josh Klinghoffer, take it” még szótagszámra is kijött.
A közönséggel való kommunikációt szokás szerint a basszer Flea vitte, aki egyébként is nagyon élt a horvát fővárosban, az Around The World és a Throw Away Your Television előtt hosszú basszusfutamokkal örvendeztette meg a közönséget, és két rögtönzött Funkadelic-feldolgozást is lenyomott: a Red Hot Mamát és a Cosmic Slopot, valamint bebizonyította, hogy ötvenévesen is be tudja járni a színpadot kézenállásban. Klinghoffer ilyen mutatványokra nem lehetett képes, ugyanis két héttel ezelőtt egy koncerten a Monarchy szólója közben lábát törte, azóta ülve játssza végig a fellépéseket, ami ugyan nem túl felemelő látvány, de a gitárjátékának talán még jót is tesz, hogy a zúzás helyett a pengetésre koncentrálhat. A befejező Give It Away alatt azért csak előtört belőle az exhibicionista, és székét vadul körbe-körbeforgatva adta elő a jól ismert riffeket. Ezalatt a színpad mögötti kivetítőn a délután szállingózó közönségben készült fotók pörögtek, még én is megpillanthattam magam Anthony Kiedis feje fölött.
E kedves gesztus mellett az instrumentális részek vittek némi extrát a koncertbe, amiben nagy szerepe volt az ütőhangszereken közreműködő Mauro Refoscónak és a billentyűs Chris Warrennek is. Hibátlanok voltak a számok közötti hosszabb-rövidebb átkötések, a ráadásra hangoló Chad–Mauro-féle dobkatarzis és az I’m With You turné mércéjével mérve kifejezetten hosszúra nyújtott végső jam is nagyot szólt, Josh és Flea pedig érezhetően egyre inkább egymásra hangolódik. Persze mi nem szeretünk almát a körtéhez hasonlítani, így nem is hozzuk most elő a zseniális improvizátor, John Frusciante példáját, az azonban biztos, hogy a Chili élő fellépése fejlődőképes: ez az első turnéjuk Joshsal, és a Flea–Frusciante tengely is csak 2006-ra, sokévnyi közös zenélés után állt igazán össze. A basszusgitáros szavaival zárva: érdemes lesz továbbra is jelenlétünkkel támogatnunk az élőzenét – a Chili Peppers esetében kiégésről ötven felett sem beszélhetünk.
Augusztus 29., Zágráb, Hipodrom
