Magyar Narancs: A lant elnevezés egy sor hangszert jelöl. Tisztázzuk röviden, mi micsoda!
Paul O’Dette: A lant a közel-keleti, ma is használt udból származik, amelynek négy pár húrja volt, sastollból készült pengetővel szólaltatták meg, és a középkorban terjedt el Európában. Fokozatosan adtak hozzá húrokat, úgyhogy a 16. századi reneszánsz lantnak már hat pár húrja volt, és nem pengetővel, hanem a jobb kéz ujjaival pengették. Az érintők is lassan kerültek rá, a 13–14. században – az udon még nincsenek, mert abban a zenében mikrohangokat is megszólaltatnak. Utána még további húrokat is adtak hozzá, úgyhogy a budapesti programomon, ahol 17. századi angol zenét játszom, már nyolc húrpárral rendelkező hangszert használok. Amikor még több húr került a hangszerre, a basszushúroknak nem volt elég hosszú a lant nyaka, ezért hozzáadtak egy második nyakat is, ez az archlute. És van egy még hosszabb nyakú hangszer, a teorba, azt általában énekesek kísérésére használták.
MN: A lant legismertebb rokona ma a gitár. Mi a fő különbség köztük?
PO’D: Elsősorban a hangolás. Nagyjából 1800-ig a gitáron is dupla húrok voltak, és csak ekkor cserélték azokat vastagabb szimpla húrokra. A lantjáték egyik fő kihívása, hogy a dupla húrt egyszerre és azonos erővel kell megszólaltatni, a gitár szimpla húrjai kevésbé felhangdúsak, de erősebb hangot adnak.
MN: Mindjárt lanttal kezdte a zenei tanulmányait?
PO’D: Zenészcsaládból származom, először zongorázni és hegedülni tanultam. Nagyon szigorú hegedűtanárom volt, csak gyakorlatokat volt szabad játszanom, ezt nagyon untam, úgyhogy vettem egy elektromos gitárt, és egy rockbandában játszottam évekig. Aztán egy családi barát azt tanácsolta, hogy javíthatnék a rockgitárosi technikámon, ha tanulnék egy kis klasszikus gitárt is. Adott nekem átiratokat reneszánsz lantzenékből, és olyan izgalmas ritmikájuk volt, hogy rockdalokat írtam belőlük a bandámnak. Aztán meghallottam Julian Bream egyik lantfelvételét, és villámcsapásként hatott rám.
MN: Hány lantja van?
PO’D: Körülbelül huszonöt. Mivel a hangszer folyamatosan változott, adott zenéhez adott hangszer kell. 17–18. századi zenét nem játszhatok 16. századi lanton, mert az másképp van hangolva, és nincs rajta elég húr. Reneszánsz lanton nem kísérhetek 17. századi operát, mert nem való hozzá a hangszer. Igyekszem úgy alakítani a programjaimat, hogy ne kelljen több hangszert magammal vinni. Budapestre egy nyolc húrpáros hangszert viszek az 1600 körüli zenéhez, de egy héttel előtte, amikor a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban játszom egy holland festészeti kiállításon, tízhúrpáros hangszerre van szükségem, egy héttel Budapest után pedig 17. századi olasz kantátákkal turnézunk, ehhez meg a teorbámat viszem. A különböző hangszerekhez pedig hozzá kell szokni, más a húrtávolság, a húrok feszessége…
MN: A régizene-játszás már fél évszázados, de az ön tanulóéveiben még valószínűleg nem volt nagyon ismert – hogyan került kapcsolatba vele?
PO’D: Ohióban, ahol tanultam, szinte semmi információ nem volt a lantjátékról. Anyámon keresztül, aki kórusénekes volt, kapcsolatba kerültem a bázeli Schola Cantorummal, ahol a régi zene játéktechnikáját, a források olvasását és interpretálását tanították. Nemcsak nagyszerű tanáraink voltak, hanem nagyszerű diáktársaim is, Jordi Savall, Hopkinson Smith és mások, akik azóta nagy karriert futottak be. Igazi aranykor volt.
MN: A lantot néhány évtizede fedezte föl a koncertélet.
PO’D: A lantnak is több aranykora volt. A 16. században minden olasz udvarnak megvolt a lantjátékosa, Francesco da Milano volt a leghíresebb zeneszerző és lantos. Az arisztokrata udvarokban nagy zenei élet folyt, az udvarok egymással versengtek, kinek vannak a legjobb zenészei, és a lantosokat ennek megfelelően dúsan meg is fizették. A század vége felé Angliában születtek nagyszerű lantosok és zeneszerzők, a legismertebb persze John Dowland, de ott volt Daniel Bacheler, Anthony Holborne is. Azután volt egy nagy francia lantiskola, a kiterjedt Gauthier családdal; a németeknél inkább a lant tanulására írtak zenéket. Kelet-Európában is voltak nagy lantosok, elsősorban Bakfark Bálint, aki nagyon nehéz és nagyon szép darabokat írt, és Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban is volt lantos minden udvarban. Sajnos nem sok darab maradt fönn, valószínűleg mert a darabokat inkább rögtönözték.
MN: Körülbelül milyen nagy lehet a teljes lantrepertoár?
PO’D: Pár évvel ezelőtt ezt nagyjából 75 ezer darabra becsülték. Szerintem ez konzervatív becslés, mert folyamatosan fedezünk fel új műveket – egy barátom nemrégiben hétszáz eddig ismeretlen darabot talált.
MN: Hol?
PO’D: Egy arisztokrata magánkönyvtárában. Az arisztokraták vásároltak kéziratokat, gyűjteményeket, ezek ma is megvannak, de nem engednek bárkit hozzáférni. Számomra ez az egész régizene-mozgalom egyik legfontosabb eleme: rengeteg felfedezetlen zene van, még a saját korukban nagyon népszerű komponistáktól is. Szerintem a kutatók talán 60 vagy még kevesebb százalékát tanulmányozták a műveknek. A zenekarok, együttesek általában az ismert és népszerű műveket tűzik műsorra, de én mindig azt mondom, az előadók és a kutatók felelőssége, hogy folyamatosan tárják a közönség elé a műveket.
MN: Ekkora repertoár áttanulmányozásához egy élet sem volna elég. Ön hogy választ műveket a koncertjeire?
PO’D: Megpróbálok minden héten újabb darabokat olvasni és tanulni. Van egy fesztiválom, a Boston Early Music Festival, ahol sok barokk operát játszunk. Megpróbálok minél több szakmunkát elolvasni, de könyvtárakba is járok és kéziratokat olvasok. A választás nagyon nehéz – muzsikusként szeretném én eldönteni, mit akarok játszani, de a fesztiválok ma gyakran tematikusak, és el kell döntenem, játszom-e azt, amit ők akarnak. Ez gyakran elég bonyolult. Másrészt természetesen gyakran jövök Európába, de nem utazhatom 3–4 hangszerrel azért, mert más a műsor.
MN: A régi zenei repertoár egyik fő kérdése a tempó. Miután sok – vagy a legtöbb – darab a 16–17. századból származik sokféle lejegyzéssel, vagy van valamilyen tempójelzés, vagy nincs.
PO’D: A 16. században nem voltak tempójelzések, így a tactusra hagyatkozunk, ami lényegében az emberi szív tempója. Ebből és a hangok értékéből következtethetünk a tempóra. És mivel sok lantdarab tánczene volt, a tánclépéseket vehetjük alapul – éppen ezért szorosan együttműködöm koreográfusokkal, akik ismerik a korabeli táncokat. Ebből nemcsak a tempóra, hanem főképp az artikulációra vonatkozólag sokat lehet megtudni, mert különbség van például egy ugrás, egy szökkenés, egy csúsztatás, egy térdhajlítás, egy felemelkedés között a zenei artikulációban is.
MN: Vannak korabeli elméleti összefoglalók, amelyek útmutatásul szolgálnak az előadáshoz?
PO’D: Elég sok és meglepően korai forrásunk van, például Silvestro Ganassi művei, aki többek között azt a nagyon fontos megjegyzést teszi, hogy a fúvós hangszereknek úgy kell szólniuk, mint az élő beszédnek. Vagyis a hangszeres előadók kövessék a szövegmondás sokféle artikulációját. Egy egész sor szerző hangsúlyozza, hogy a fúvós és vonós hangszerjátékban is követni kell a szövegben található legkülönbözőbb mással- és magánhangzók kombinációit.
MN: Tehát a szöveg az elsődleges, prima le parole?
PO’D: Pontosan! Még azokban a darabokban is, amelyekben nincs szöveg – ott el kell képzelni egy szöveget.
MN: A másik izgalmas és vitatott kérdés a díszítés. Az esetleges írott dokumentumokon kívül hogyan lehet megtanulni a helyes díszítést: ez ízlés, személyiség, technikai ügyesség kérdése, vagy találgatni kell, sok darabot megismerni és ráérezni?
PO’D: Azt hiszem, először találni kell olyan darabokat, ahol ki vannak írva a díszítések lantra és más hangszerekre, csembalóra, viola da gambára, így meg lehet ismerni a díszítési stílusokat. Egyébként a lantjátékosoktól el is várták, hogy mindig kicsit más díszítésekkel játsszanak. Ahogyan a dzsesszzongorista is mindig másképp játssza ugyanazt a számot, tévedés lenne azt hinni, hogy Dowland mindig ugyanúgy díszített. A 20. századi zeneoktatás egyik nagy téveszméje, hogy egy darabnak van „definitív” előadása. A régi darabok tanulmányozása során éppen az derül ki, hogy az előadás paraméterei széles skálán mozogtak.
MN: Említene egy-két konkrét díszítésbeli különbséget különböző szerzők, korok, iskolák között?
PO’D: A 16. századi díszítésekre jellemző, hogy a díszítés a főhanggal kezdődik, azaz a dallamvonalat akarja hangsúlyozni. Az a funkciója, hogy fokozza a hangsúlyt, vagy kitartson egy hangot, mert a pengetett hangszereken hamar elhal a hang, de ha egy díszítés két hangját újra és újra ismételjük, crescendo hatását keltjük. A 17. században a franciák elkezdtek olyan díszítésekkel kísérletezni, amelyek a harmóniai feszültséget és színt fokozták. Kétféle új díszítéssel találkozunk, az appoggiaturával, amelynél a játékot nem a nyomtatott kotta hangján kezdték, hanem a főhang fölötti vagy alatti hanggal kezdődik, és a főhangra jut el, és a trillával – trilla ugyan a 16. században is volt, de az a főhanggal kezdődik. Ha most Dowlandet francia díszítéssel játszanám, az nagyon furcsán hangzana.
MN: Az ujjrend a lantdarabokban egyértelmű, vagy mindenki a saját, neki megfelelő ujjrendjét alkalmazza?
PO’D: Az, hogy a hangokat melyik húron kell játszani, jelölve van az eredeti forrásokban. Hogy melyik ujjal, arra is van némi utasítás, főképp a jobb kéz számára. De ez leginkább személyes választás kérdése – kinek mi a kényelmesebb. És ha egy Dowland-darabból van hatféle különböző korabeli másolat, azokban hat különböző ujjrend szerepel.
MN: Anélkül, hogy túlságosan belemennénk a technikai részletekbe – mi a jobb kéz egyes ujjainak szerepe?
PO’D: A hüvelykujj a legerősebb ujjunk, és lefelé, a gravitáció irányába mozog, tehát ez játssza a hangsúlyos hangokat, a mutatóujj pedig mindig a gyenge hangsúlyú hangokat. Ha a hüvelykujj a basszushangokat játssza, és fölötte kell még hangsúlyos hangot játszani, ezt a középső ujj teszi.
A gyűrűsujj az akkordok legmagasabb hangjait játssza, olykor dallamfunkciója is van, szóval egyfajta jolly joker. A kisujj nem játszik hangot, az támaszként szolgál a hangszer lapján. Vannak tehát erős és kevésbé erős ujjaink, és ez a hierarchia egyébként a billentyűs hangszerekre is pontosan így volt érvényes – ellentétben a 19. századi gondolattal, amely szerint a billentyűs hangszereken minden ujjnak egyenlőnek kell lennie.
MN: A lantok húrjai alapjában véve bélhúrok, és olvastam, hogy nem mindegy, milyen idős birkák belét használják, azok mit ettek stb., és a húrok készítése is nagyon meghatározó. A bélhúr a környezet nedvességtartalmára nagyon érzékeny, ami nehezíti a hangszer használatát nagyon különböző helyszíneken.
PO’D: A bélhúr készítésének újrafeltalálása hosszú folyamat volt, mert 1953-ban megszűnt a gyártásuk, és a készítők hatalmas tudása elveszett. A húrkészítők már a középkorban is céhekhez tartoztak, és eskü alatt, féltékenyen őrizték az eljárásaikat. Tehát ez az ipar nagyon védett, titkos művészet volt, ezért nagyon kevés az írott dokumentáció. Egy vicenzai zenész, kutató és húrkészítő, Mimmo Peruffo, aki Paganini hegedűhúrját is megvizsgálhatta, sok mindent megtudott az eredeti húrkészítésről, és ezt felhasználva készít szintetikus bélhúrokat, amelyek kombinálják a nejlon- és fémhúrok, valamint a régi bélhúrok előnyeit. Ha utazom, ilyen húrozású hangszeren játszom. A lemezfelvételekhez viszont igazi bélhúrokat, amelyeket Mimmo szintén készít persze. Egyébként a vonós hangszerek bélhúrjai kevésbé gyorsan hangolódnak el, mert a vonó általi igénybevétel kisebb, mint a pengetésé, és az ujjak okozta hőhatás is elmarad.
MN: Ön Amerikában született, de már régóta játszik a legismertebb európai régi zenei együttesekkel. Mik a fő különbségek a két kultúra között?
PO’D: Európában sokkal több a koncert, sokkal kisebb városokban, akár falvakban is, míg az amerikai koncertélet a nagyvárosokra redukálódik. És ez a kultúra eleve Európából származik, valamint sokkal több, szebbnél szebb épület van, ahol koncerteket lehet adni. Tavaly például játszottam Leonardo da Vinci utolsó, amboise-i házában – ezt a hangulatot nem lehet utánozni. Számomra a kultúra kontextust jelent – együtt az építészetet, az irodalmat, a zenét.
MN: Lantdarab van elég, de van-e hozzá közönség, minőségi oktatás, jó hangszerek? Milyennek látja a lant jövőjét?
PO’D: Fényesnek! Sok kiváló hangszer van, ötvennél is több nagy konzervatórium, ahol kiváló oktatás folyik. Franciaországban már gyerekeknek is tanítják a lantjátékot.
