Zene

Magyarországon tulajdonképpen nem nagyon van igazi nem náci protestzene - habár a jó zene önmagában is protest az uniformizáltsággal, a színtelenséggel szemben. Szóval, nem nagyon írnak szórakoztató, mégis kemény és aktuális protestszövegeket. Persze a Sickratman-szövegek sem egészen ilyenek, legalábbis a hagyományos értelemben nem.

Bartók Béla egy maga kifundálta dallamról írja 1931-ben, hogy annyira "hű utánzata bizonyosfajta magyar dallamoknak, hogy még a legjártasabb zenefolkloristát is tévedésbe ejthetné a származás megállapításánál".

adhatunk némi csalódottságnak is egy bolgár boltív kapcsán, de azért nincs dráma: Helsinki bolhapiacán és az athéni kocsmákban megkapjuk, amire vágyunk.

Fehér éjszakák címmel jelentkezett új lemezzel a népszerű zenekar - e-mailes dalszerzésről, politikai kiállásról, csajok szájába adott pasis szövegekről és a mainstream-alternatív vitáról is beszélgettünk az énekesnő-producer párossal.

Az utóbbi pár évtized, a modern magyar demokrácia, s főként annak felkent hősei többször is szolgáltattak ihletet korunk pop/rockzenészei számára. Hat szabad szájú slágerrel bizonyítjuk ezt az állítást.

Nagy művek, nagy előadók - a kiábrándítóan szürke, ám ezúttal egyszersmind helytálló közhely szintjén megfogalmazva így sommázhatnánk az előttünk álló hét koncertprogramját.

Bogányi Gergelyt vendégelő esttel indult a pécsi együttes "A zongora arca..." fantázianevű koncertsorozata, s a kollegiális és egyszersmind testvéries együttműködés a kiváló szólista, valamint a Bogányi Tibor által irányított Pannon Filharmonikusok között - mértéktartóan fogalmazva is - igen szép eredményt hozott.

A Disfear és a Zeke gyors, rövid és kíméletlen hardcore/punk zenéje felől indult, de annál jóval dallamosabb budapesti zenekar közel tíz éve alakult. Első lemeze, a Death Rock City 2007-ben, az igen erős The Black Horn pedig tavaly év végén jelent meg: ebből az alkalomból kérdeztük a zenekar basszusgitáros-énekesét.