Sampo Lassila Narinkka: Suomiklezmer A (Doina Klezmerből ismert) Sampo Lassila vezette Narinkka Helsinki keleti, multikulturális városrészéből való és Finnország első, 1929-ig működő bolhapiacáról kapta a nevét. Aki járt ott, bizonyára könnyen beazonosíthatja. Aki nem, annak tájékozódási pontként a lengyel Krokét említeném: ugyanaz a hangoltság (harmonika, bőgő, brácsa), és ugyanaz a szlávos íz. Persze ettől még ez a finn klezmer a maga lábán is biztosan áll - olyannyira, hogy szolid kamaramuzsikája dacára is nagy előszeretettel játsszák az európai világzenei rádiók. Mert hiszen vérprofi, tele van érzéssel, és az összes számának magával ragadó története van. A Kirje például arról a szerelmes levélről szól, amit Finnországban dolgozó férjének, Jacobnak küldött egy fiatal lengyel asszony. Virágokról meg madarakról és persze a gyerekeikről írt benne - négy nappal azelőtt, hogy elhurcolták őket 1943-ban. Jacob soha nem tért haza ezután. 1974-ben hunyt el, és akkor találták meg a levelét is, amit legfőbb kincseként őrzött egy bőrládikában.
Na, de ez csak egy történet. És nem mind ilyen szomorú. Hiszen az igazi klezmer nem klezmer valami elragadtatottan reményteli nélkül. Arról nem beszélve, hogy még az "őrült finn" vonal is benne van ebben a pakliban. (Sampo Lassila, 2012) *****
Nuru Kane: Exile A szenegáli gitáros-énekes zenéje épp olyan eklektikus, mint amilyen színes életút áll mögötte. Breaktáncosként kezdte Dakarban, majd első gitárjával - Bob Marleytól Fela Kutiig - az öszszes bálványát próbálta megidézni. A kilencvenes évek végén Franciaországba költözött, ahol rá kellett gyúrnia a megélhetési muzsikára, majd egy marokkói út során a gnawa és a szufi zene kerítette hatalmába. Mindez jól hallható a harmadik albumán is, megtoldva blueszal, folkkal, raggával és latin tánczenével. Csakhogy ez kevés nekem. Pontosabban: Nuru stílusáradata számomra nem szól többről, mint hogy szinte minden nyelven képes meggyőzően gitározni és énekelni. Közben gyönyörű a kora hangja, helyenként felkavaró a hegedű, de hiába: Nuru privát Bábeléből nem teremtődik külön bejáratú világ, sőt még csak egy kerek album sem. Pedig az lenne a pláne. Mi másért viselné a szufi Mouride testvériség tarkabarkán jellegzetes ruháját különben? (World Music Network, 2013) **** alá
Eva Quartet & Hector Zazou: The Arch A 2008-ban elhunyt (francia zeneszerző-producer) Hector Zazou hattyúdala a világzene egyik leggrandiózusabb vállalkozásává nőtte ki magát, tizennégy ország több mint ötven jól ismert zenészének közreműködésével. Az alapötlet szerényebb volt ennél: Zazou a tradicionális bolgár ének és az elektronika összeboronálásának a tervével érkezett Szófiába az első alkalommal. Aztán Dimiter Panev helyi producerrel jóval nagyobb ívű álmodozásba kezdtek, abból emelkedett ki végül ez a Boltív - archaikus hagyományok és kortárs törekvések, kötött formák és ösztönös reflexiók, kontinensek és műfajok találkahelyeként. Az építkezés úgy folyt, hogy arra kérték kiválasztottjaikat: pillanatnyi érzéseikre hagyatkozva minden előzetes ismeret nélkül játsszanak rá az Eva Quartet egy adott felvételére. A névsor fölöttébb illusztris: többek közt kötélnek állt Laurie Anderson, Robert Fripp, Bill Frisell, Djivan Gasparyan, Ryuichi Sakamoto, Carlos Nunez, Lantos Zoltán - és a giccses billentyűhangoktól eltekintve azzal sincs baj, amit tettek az ügy érdekében. Már úgy értve: külön-külön. Laurie istenien dumál, Lantos Zoltán gyönyörűen hegedül, Frisell is király, csak hát igazi kötőanyag nélkül még egy ilyen virtuális boltív is könnyen összedől. Ebből pedig hiányoznak a valódi egymásra fordulások, márpedig ezek híján simán megeshet, hogy hiteltelennek, mesterkéltnek tűnjön egy produkció. (Elen Music, 2012) *** és fél
Kompanía: LIVE! A rembetika - vagyis a mélyen plebejus görög blues - hetvenes évekbeli reneszánsza nem rázta meg a világot: a nagy nevek megfutották a maguk kötelező körét, aztán továbbálltak, a kisebbek pedig leragadtak a helyi kocsmákban (és lemezboltokban). Egy eredendően underground irányzat esetében persze nem kell csodálkozni ezen, de most a "rácsodálkozás" ideje jött el, a Kompanía együttes Hollandiában rögzített koncertlemeze révén. Az a legkevesebb, hogy vegytiszta és azonnal a mélyére szippantó rembetikát hallhatunk rajta, de valójában nem ettől padló. A kutya ott van elásva, hogy ebben az athéni "rembetika all stars" együttesben - mely eredendően Katerina Tsidirou éneke köré szerveződött - három lenyűgöző szólóénekes van, és ettől szokatlanul változatos színben pompáznak a dalaik. Erejük van, lelkük van, bódító hangulatuk van, és semmi szükségük arra, hogy kacérkodni kezdjenek valami modern vagy fúziós fordulattal. Ezt a százéves zenét így kell csinálni, hogy igazán friss legyen. (Chara, 2012) *****
