Magyar Narancs: Az elmúlt tizenöt évben sokféleképpen jelent meg a zenekar a színpadon. Miért most jöttetek ki egy színháznak nevezett projekttel?
Varga Livius: Mindig bennünk volt, de sem az alkalom, sem a lehetőség nem volt meg rá. Eljött az idő, hogy elvigyük a zenénket a színházakba.
Kiss Tibor: Vagy lehet, hogy megöregedtünk, így csak a színházban tűnünk punknak, és mivel magunkon nem tudunk segíteni, a helyzetet, a küllemet változtatjuk meg.
MN: Most a sikernek abban a fázisában vagytok, hogy a szimpla rockszínpadi koncertekkel is akármennyit turnézhatnátok. Miért kellett ebbe még pluszenergiát fektetni? Unjátok a számokat?
KT: Alapvetően kalandozunk. A színház atmoszférája, a vizuális hatásokkal, az intimitással, a csönddel való játék új lehetőségeket ad. Ugyanakkor zeneileg van egy olyan tartománya ennek a verziónak, amit a koncerteken nem lehet hallani. A rockszínpadon azt sem veszik észre, ha felborulnak Livius kongái, a színházban meg egy kulcscsomó leejtése is valami esszenciaként jelenik meg; ha valaki félszeg, az is felhangosodik, így a magunk lényét is határozottabban kell felvezetnünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük már a rockot, hanem most van egy játék, ami lehetőséget ad a prózai jelenetekre. Egyébként meg nincsen ennyire határozott koncepciónk, az ember harminc-negyven évesen egyszerűen már kíváncsi, hogy merre tart a rakendrollosdi progressziója. Képzeld el, ahogy Livius begurul majd a kerekes székével, maga után húzva a monogramos kacsáját, vagy a Dodi (Kárpáti József trombitás - a szerk.) az infúziós csövek között elődugja a trombitáját. Amikor először játszottunk színházi környezetben, akkor úgy éreztük, hogy ezt még hetven-nyolcvan évesen is lehet csinálni. Előtte már tartott egy ideje az ülős koncertprogramunk, és rákattantunk a hangulatára.
VL: Jóval koncentráltabb figyelem irányul ránk ilyenkor, mint amikor sörrel, cigivel a kezükben táncikálnak a zenénkre a népek.
MN: A közönség itt is ugyanaz, mint a sima koncerteken?
VL: Ha mindezt presszós környezetben valósítjuk meg, ahogy tettük például a Gödörben a Quimby Teátrummal, akkor igen, ám ha rendes színházban vagyunk, ahol ültetés van, ott minden más. Ott nem ütnek a frivol vicceim sem, viszont nagyon is számítanak a félmosolyok, a kivárások, amikkel egész más történetet lehet elmesélni. Tobzódunk a lehetőségekben.
MN: Mióta van közötök a színházhoz?
KT: Hát, ha a színház lelke a hazugság, akkor nagyon régóta.
VL: Amikor a gimiben először együtt zenéltünk, akkor talán még nem, de amikor újra összeálltunk Quimby néven, akkor már születtek olyan zenék, amikre azt mondtuk, hogy ez majd jó lesz a színházban vagy filmzenének, anélkül, hogy reményünk lett volna arra, hogy színházban játszhassunk, vagy bárki kért volna tőlünk filmzenét. Tudtuk, hogy azért tesszük félre ezeket a számokat, mert nem éltek azon a színpadon, amin tizenvalahány évig nyomtuk a rakendrollt. Most, hogy két éve elkezdtünk kacsingatni a színház felé, már nem a fiktív, hanem a színházas fiókba dobáljuk az odavaló ötleteket. Egyébként meg nem olyanok a színházi estek, hogy láttál egyet, és akkor mindet ismered, hanem vannak bizonyos kis elemek, amikből építkezünk - Quimby Teátrum-legók, amelyek mindig másképp vannak összerakva.
MN: Mi tesz alkalmassá egy régi dalt arra, hogy bekerüljön ebbe a programba?
VL: Eleve helyet kért minden szám, ami egy fesztiválszínpadon vagy akár csak egy sima kis Quimby-koncerten kiszorul, mert túl érzékeny vagy túl halk részek vannak benne. Amikor megvan a zenei ív a számsorrendekből adódóan, akkor helyezzük el a prózai részeket.
KT: Létezik azért egy határozott vonala az előadásnak, mert az első pár szám például a megérkezésről szól, ami eleve megteremti a hangulatot. Ráadásul nem könnyű kezdés.
MN: A furcsa kellékeitek mikor kerülnek bele egy-egy előadásba?
KT: Van, hogy leszaladunk az adott színház raktárába, és az ott talált dolgokat beépítjük. A megafont például, amit használok a koncerteken is, egy Katona József színházas koncertünk alkalmával találtam, és azóta benne van a koncertekben is. Az egyhangos szaxofonomat az amszterdami bolhapiacon vásároltuk. Vagy hallottad már Livius erdélyi kolompjait meg harangjait? Mindegyiknek más hangja van.
VL: Ha egy-egy vásár közelében játszunk, elmegyünk apró zajkeltőket vásárolni. Persze ez most úgy tűnik, mintha rutinosan építkeznénk, de inkább organikusnak mondanám.
KT: Számunkra a muzsikálás nem válhat rutinszerűvé, hiszen sokszor annyira ismeretlen.
VL: Volt, hogy úgy született egy zene, hogy Tibi elhozta az összes hangszerét, én meg levettem a díszhangszereimet a falról. A teátrumban ez a módszer most ismét szerepet kapott.
MN: Annak van köze a teátrum megszületéséhez, hogy a Vidám Színpadon játszotok a Vízkeresztben?
VL: Ott alkalmazott zenészek vagyunk, fenn ülünk a színpadon, Puskás Tamás rendezte azt is, amit mi csinálunk, a dalokat pedig együtt válogatták, rendezgették Tibivel. Nagyon sok tapasztalatot nyertünk viszont, amit pozitív módon fel tudunk használni. Olyan dolgokat is észrevehettünk, amik nem működnek abban a közegben, és legalább nem nekünk kellett kipróbálnunk. A rakendroll szabad szelét vihettük be a színházba.
KT: Azzal, hogy nem rólunk szól az egész, hanem a színészek segítői vagyunk, tanultunk némi alázatot.
MN: A Quimby Teátrumot kettészelő stand-up comedy, amely Livius jutalomjátéka, hogyan került bele az előadásba?
KT: Úgy, hogy Livius erre van kitalálva.
VL: A konga mindig az utamban volt, most végre csinálhatom, amit tudok és szeretek. Szerintem már az sem véletlen, hogy a Quimby úgy alakult, hogy én is a fronton vagyok, meg állandóan beszélek az emberekhez. Az ősidőkben vissza sem lehetett fogni, aztán volt, hogy ki akartam belőle menekülni, amikor csak arra volt jó az egész, hogy ne tűnjön fel a számok közötti szünetekben való molyolás, de aztán kiforrt ennek a szerepe.
KT: Minket is sokszor szórakoztat Livius a történeteivel, gyakorlatilag a kifulladásig. Előfordul, hogy három órát röhögünk a buszban, míg ő egyik pillanatról a másikra elalszik a kimerültségtől. Gondoltuk, hogy ebből egy nüansznyi jelenetet mindenképp beleteszünk az előadásba, de ez tényleg kicsi, ahhoz képest, ami benne van.
VL: Ezen is látszik, hogy nem a tervezőasztalon kitalált csapat vagyunk, hanem életünk részei bizonyos jelenetek, és ami ebből kicsit is teátrális, az magától beszökik a teátrumba. Végül is hol máshol meséljem el, és kinek, hogy a Quimby zenekar mit gondol magáról?
KT: Livius bármikor lekötne egy közönséget másfél órában is, de általában úgy lőjük be a programot, hogy egy átlagos húgyhólyaggal rendelkező néző kibírja.
VL: Majd lesz Quimby-show, amiben a srácok vendégzenekarként eljátszanak három számot. Nem akarunk színészek lenni, és nem akarunk újfajta színházcsinálók köntösében feltűnni, csak kipróbáltuk, hogy milyen, ha nem csak be-beengedjük a teatralitást, hanem innen közelítjük meg a dolgokat.
MN: A Tom Waits- és Brecht-Weill-hatásokon kívül kik voltak a zenei előképeitek?
KT: Sok minden hatott ránk az utcazajtól Rahmanyinovig. Amatőr befogadó vagyok, úgyhogy mindennek örülök, sokszor egy közepes színházi előadásban is találok használható ötleteket. Voltak nagyra törő elképzeléseink, amiket financiális okok miatt nem tudtunk megvalósítani.
VL: Az egész önmagát fejleszti, mint egy organizmus, az improvizációk is további lehetőségeket adnak a következő előadáshoz. A Quimby egy másik arca ez, ami folyamatosan tud fejlődni, és eljuthat abba a stádiumba, hogy megvalósuljon a nagy változat.
KT: Egyelőre abból főzünk, ami van, a Quimby most olyan a színházban, mint a megélhetési bűnöző a közértben. Nagyobb lélegzetű dolgokra nem futja. Egy ilyen koncert sokkal veszteségesebb tud lenni, mint egy rockkoncert.
MN: Szerencsétek van, hogy két frontemberes zenekar vagytok, két igen eltérő karakterrel, így kétszer annyi rajongótok lehet. Ti is így pozicionáljátok magatokat?
VL: Régebben volt erre egy dumám, hogy Szilárd (Balanyi Szilárd billentyűs - a szerk.) előtt ott csoportosulnak a bombázó csajok, Tibi előtt az összes férfi és nő, akinek é betű van a homlokán, vagyis az értők, hogy előttem ki van, azt meg nem tudom, de nagyon disznó szöveg hallatszik ki onnan, a muslicafelhő alól. Tibi két frontemberről beszél, de én igazából nem így érzem, csak elfogadom. Õ az ék, én meg ott vagyok a balján.
KT: Nagyon jó példa erre a diákigazgató-választás a gimiben. Egyértelmű volt, hogy Livius legyen, én pedig a reklámkampányában csináltam a vizuális részt, emeletnyi képeket festettem róla. Élveztem a Livius-kultuszt, de azt nem szerettem volna, ha engem raknak ki.
MN: Téged úgy kellett odatolni a zenekar élére?
KT: Valóban nem vagyok annyira színpadi lény, mint amennyire gondolják rólam.
VL: Az első zenekarunkban a háttér voltunk Tibivel, aki ritmusgitározott, meg Mikuli Ferivel, aki a mostani basszusgitárosunk.
KT: Nekem mindig szimpatikusabb volt a Rolling Stonesban Keith Richards, mint Mick Jagger. Ha rajtam múlik, egyébként inkább festegettem volna egy koszos műteremben valahol, és csak akkor állok ki, ha úgy érzem, hogy van mutogatnivalóm. Önmagamat nem szívesen teszem előre, fokozatosan kerültem ebbe a szerepbe, és nagy szerencse, hogy Liviusszal együtt.
VL: Volt, amikor Tibi kevésbé vett részt a frontmunkában, az nem volt jó nekem.
MN: Gondolom, ez akkor történt, amikor elvonón volt (lásd interjúnkat: "Beépültünk a díszletbe", 2005. december 8.). Akkor alakultak a zenekari mutációk? Egyértelmű volt utána, hogy közösen folytatjátok?
VL: A Kutya Vacsorája nevű zenekaromat a Quimby megszűnte miatt létrejött vákuum hívta életre, nem a mellette fennálló hiányérzet. A nincs űrében lebegtünk Gerdesits Ferivel (a Quimby dobosa - a szerk.), és csináltunk egy szókimondóbb zenekart.
KT: Az elején szóba sem került, hogy folytatjuk-e együtt.
VL: Amikor Tibi kitalálta, hogyan oldja meg a helyzetét, akkor már nem volt kérdés, hogy továbbmegy, csak az, hogyan és kivel. Hál' istennek egy húron pendültünk, és folytattuk.
MN: Hogyan éltétek meg az undergroundból a kultuszzenekarrá válást a Diligramm megjelenése után?
KT: Még most is úgy érzem, hogy inkább az undergroundot szélesítjük, mint sztárok vagyunk.
VL: Inkább örömteli a siker, mert a lehetőségeinket nyitja meg. Eldönthetjük, hogy hány koncertet játszunk és milyen körülmények között. Amikor az ember tizenvalahány évig vár lehetőségekre, és lassan nyílnak ki az ajtók, akkor csak kíváncsian körülnéz mögöttük, és megy tovább.
KT: Ha elszállnánk, akkor csinálunk gyorsan egy bűnrossz koncertet, és az visszaránt. Mi olyanok vagyunk, mint egy család, keveredik a zenével az egymással való viszonyunk, fontosabb a kohézió, ami összetart minket, mint bármi más. Sok minden megtörténik velünk a teljesen szürreális élményektől a rögvalóságig. A zenekar élete így hasonlatos egy ember életéhez.
VL: A legutóbbi lemez címe, a Family Together a mi állapotunkról szól. Ezt szoktuk mondani egymásnak, amikor elmegyünk együtt sörözni vagy nyaralni. Együtt élünk.
KT: Ugyanakkor olyan erő is van bennünk, ami bármikor simán szétvethetné a zenekart. A zenekar jövőjét az fogja meghatározni, hogy mennyire tudunk bánni ezekkel az energiákkal.
MN: Mi a különbség a mostani és a régi zenekar között, ha van?
VL: A munkamegosztás, a nem zenei produktum létrehozásában betöltött szerep mindig meghatározta a csoportdinamikánkat, ebben nem változtunk sokat.
KT: Ha valaki nincs jól, akkor nem működünk jól, és ebből látszik, hogy még most sem vagyunk profik. Amikor valaki mást akar, mint amiben a legjobb, akkor is borul az egész. Livius a mérleg nyelve, amerre ő dől, az egy erős súly.
VL: Tibi meg a fő szerző, és ezt nemcsak elfogadás, hanem tisztelet is övezi nálunk. Szeretjük a szövegeit, és ez nem minden zenekarban van így. Mindig ő hozza az első lépések terveit. Ha bennem nem volna semmi kreativitás, csak az ő ötleteit kéne megvalósítanom, akkor is nagyon kalandos életem volna.
KT: Nem a siker vagy a pénz, inkább az tart össze szerintem egy zenekart, ha észre tudja venni, mi történik a tagjaival, és ha van közös akarat.
