Magyar Narancs: Egy algériai menekülttáborban élte le a fél életét. Melyek azok az élmények, amelyek elsőként beugranak abból az időből? Amiket soha nem lehet elfelejteni…
Aziza Brahim: Amíg eszmélni nem kezdtem, fogalmam sem volt arról, hogy egy menekülttáborban élek. A legdöntőbb élményeim a közösségi léthez kötődnek, hiszen olyan nyomorúságos körülmények uralkodtak, hogy a túlélés maximális szolidaritást követelt. A gyerekkoromból amúgy a homokozás maradt meg, és hogy mindig mezítláb jártam.
MN: Ha jól tudom, az édesapjával soha nem találkozott. Érdekelne, mit jelenthet önnek a „szülőföld” vagy a „haza” fogalma.
AB: Édesapám Nyugat-Szahara megszállt részén vesztette életét. A marokkói megszállás szétszakította a családomat, ahogy annyi más családot is. Én a földgolyó egyik legkopárabb és legbarátságtalanabb területén, a Szaharában található tindoufi menekülttáborban születtem. Ez hivatalosan Algériához tartozik, de ettől még számomra Nyugat-Szahara történelme és kultúrája jelenti a hazát.
MN: Mikor, minek a hatására érezte először, hogy énekesnő vagy dalszerző akar lenni?
AB: Mindig is szerettem a zenét, ami nagy segítséget jelentett, hogy kikapcsolhassak. A drasztikus dolgokkal szembeni védekezőmechanizmus volt, ami ugyanakkor igen szórakoztató játéknak is bizonyult. Másrészről pedig a költő nagymamám, Ljadra Mint Mabruk volt jelentős hatással a kibontakozásra. Ő jellemző módon együtteseknek és énekeseknek adta a verseit, és engem is alkotásra buzdított. Amikor elkészült egy-egy újabb darabbal, maga mellé ültetett, majd felolvasta nekem, és kérte, hogy énekeljem el. Ekkor éreztem rá először, hogy milyen varázsa van ennek, és hogy énekes szeretnék lenni.
MN: Kubában tanult ösztöndíjjal, de onnan visszatért a táborba. Miért? Azért is különös ez, mert Kuba sokak számára maga a zene.
AB: Kubában hét évet töltöttem, de a középiskola után már szerettem volna hazatérni a családomhoz. Kuba kétségkívül tökéletes hely a zenei tanulmányokhoz, bennem azonban erősebb volt az a vágy, hogy az enyéimmel lehessek.
MN: Miért költözött végül Spanyolországba?
AB: Kezdetben dolgozni jöttem Spanyolországba, hogy a családomon segíthessek. Aztán idővel a zenei pályafutásom egyengetésére is lehetőség támadt.
MN: Mit kell tudni azokról a zenekarokról – mint a Leyaud és a Yayabo –, melyekkel először dolgozott?
AB: A Leyaud többek közt azért volt olyan fontos a számomra, mert rendkívül lényeges szerepet játszott a hazám kultúrájának terjesztésében. Afféle szupergruppnak is nevezhetjük, hiszen Marien Hassan, Nayim Alal, Suheta és Mahafud Aliyen mind a tagjai voltak. A Yayabo pedig egy igazi zenei fúziós iskolát jelentett számomra, ahol a látóköröm tágult, és amiben nagyon jól éreztem magam.
MN: A mali sivatagi blues – a Tinariwen, a Tamikrest és társaik – szerepet játszott abban, hogy megtalálja a hangját?
AB: Belőlük nem merítettem ihletet, legalábbis tudatosan nem. De nagyon tetszenek, és rendkívül érdekesnek tartom őket – úgyhogy figyelemmel kísérem a munkásságukat azóta, hogy megismertem őket.
MN: Soutak című albuma 2014 legnagyobb rádiós sikere lett. Az észak-mali vallás- és polgárháború milyen mértékben hatott rá? Párhuzamba állítható a hazájában történtekkel?
AB: Mali legutóbbi konfliktusainak semmi közük ahhoz, ami az én hazámban zajlik. Rám azonban hatással volt, hiszen egy olyan ország zenéjéhez próbáltam közelebb kerülni, amely mindig is elbűvölt, de ahol azt be akarták tiltani, sőt a zenészeknek megtorlástól kellett tartaniuk, ha énekelni kezdtek. Ezek az atrocitások késztettek engem arra, hogy ily módon fejezzem ki a szolidaritásomat. A lemez címének adott Soutak a mi arab dialektusunkban azt jelenti, hogy A te hangod.
(Köszönet Kuster Katalinnak és Méhes Zsuzsannának)
