Opera

Bellini: Az alvajáró

Zene

A belcanto operák magyar szerelmese nem valami elkényeztetett fajta, s tán épp ezért lételeme az önáltatás, így hát készséggel tekinti egy sorozat második elemének, vagyis a három évvel ezelőtti Puritánok-produkció folytatásának a Müpa és a Pannon Filharmonikusok újabb közös Bellini-vállalkozását. Pláne, hogy épp hálás eufóriában leledzik, hiszen Az alvajáró két előadásán megint fölsejlett a világszínvonalú budapesti operaélet oly valóságosnak ható káprázata. Valóságosnak, elvégre itt nem csupa megfizethetetlen sztárt láttunk és hallottunk, hanem csak egy meglepő harmóniában együttműködő nemzetközi előadógárdát: rézsút emelkedő pályájú tehetségekkel, imponálóan biztos kezű karmesterrel és a nívóhoz méltón igazodó hazai közreműködőkkel.

Némedi Csaba rendezésével röviden végezhetünk, a „miért is ne?” gazdag fantáziájú és sokak által kultivált zsánerébe sorolva azt. Miért is ne lehetne az operabéli svájci falu balettosok próbaterme (halvány ihletés: legutóbb a Metben ugyancsak egy próbahelyiség volt Az alvajáró színpadi cselekményének kerete), az előadást tüllszoknyában végigücsörgő két kíváncsi nénivel meg a villik királynőjeként felléptetett, jelmezén fényfüzért viselő Kozmér Alexandrával? Hát hogy is ne lehetne, ha egyszer a végeredményt mindez alig befolyásolja!

Nem úgy, mint Riccardo Frizza vezénylése: a belcanto operák sokszor lekicsinyelt jelentőségű alapembere ugyanis a karmester. Nos, Frizza olyan mintaszerű biztonságot teremtett az előadás egésze számára, hogy az énekesek Bellini hosszú-hosszú melódiáit nemcsak levegővel bírták, de stílussal és virtuozitással is. (Legfeljebb a pécsi zenekar emeltebb hangereje okozott egy-egy pillanatra nehézséget a szólistáknak.)

Fent a színpadon a főbb szerepekben négy közel egyenrangú operaénekesi teljesítmény versengett. A címszerepben az alig 32 esztendős cseh Zuzana Marková már szemre is ideális Aminának tűnt, s ráadásul az ártatlanul szenvedő szépség poétikus látványához könnyeden szárnyaló, karcsú és komoly érzelmi kifejezőerővel rendelkező koloratúrszoprán hang társult. Ami az énekhang kiterjedését és a szólamformálás bravúrjait illeti, Marková méltó partnere volt a valamelyest kevésbé előnyös megjelenésű tenor, Konu Kim. Vagy egy fél fejjel alacsonyabb Elvinója a szó szoros értelmében nem ért fel az ő Aminájához, de a magasságokkal amúgy igazán nem volt problémája a dél-koreai énekesnek, akit legfeljebb némi kis halvány idegenszerűségeken kaphattunk rajta, meg még tán azon, hogy a második felvonás indulatos kitörései olykor meg-megkarcolták a hangadás zománcát. A faluba sok év után visszatérő Rodolfo grófot, akinek hálószobájába a címszereplő éji bolyongásakor tudtán kívül besétál, a remek színpadi kiállású és szép hangú Mirco Palazzi abszolválta, méghozzá olyan imponáló férfias eleganciával, amely jól érezhetően egyszerre volt a cselekménybeli arisztokrata és a szerepét megformáló énekes legszemélyesebb ismertetőjegye. Végezetül a gyakorta hálátlannak bizonyuló seconda donna szerepkörében egy hazai erő, a fiatal Zemlényi Eszter emelkedett majdnem főszereplővé: színpadi és vokális agilitása egyaránt sokat ígérően túlmutatott a féltékeny és irigy Lisa figuráján.

A Debreceni Kodály Kórus, valamint a feliratozón olvasható magyar szöveg elkészítője, Csákovics Lajos még egyként hálás említést érdemel. Az énekkar a falubeli/
próbatermi népség mindvégig motivált közegének megteremtéséért, Csákovics pedig azért a könnyed és sohasem erőltetett fordításért, amelyből időről időre kiugrott egy-egy friss és üdítően ironikus fordulat.

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, február 11.

 

Neked ajánljuk