Inkább háromszor Brünnhildét, mint egyszer Normát – mondta állítólag a hajdan mindkét szerepben kiváló szoprán, Lilli Lehmann, s dacára a nyilvánvalóan ordas túlzásnak, e kijelentésben mégiscsak van valami. A druida főpapnő szólama ugyanis tényleg a legnehezebb operai feladatok közé tartozik, amint erről a Normaként elbukott vagy szimplán csak önmagukhoz képest alulmaradó híres énekesnők terjedelmes névsora is könnyen bizonyságot adhatna. Ám aki bírja hanggal, bel canto stílusismerettel és legato technikával, valamint színpadi jelenléttel, abból okvetlenül világjáró Norma válik: lásd Sondra Radvanovsky kortárs példáját. Ő 2017 októberében már ki tudja, hányadik alkalommal énekelte ezt a hálás-nehéz címszerepet, akkor épp a Met új, David McVicar által rendezett produkciójában: változatlanul példás vonalérzékkel és hatalmas lélegzettel, bár kissé talán fakóbb hangszínnel, mint 2015-ben, amikor barcelonai Normájáról ugyancsak felvétel készült. Joyce DiDonato viszont éppen ekkor alakította legelőször Adalgisát, olykor egy-egy hamiskás pillanattal, de helyből megejtő színészi és énekesi érzékenységről tanúságot téve. Sérülékeny intonáció elvétve a hangban és kiállásban egyként robusztus Joseph Calleja tenorjából is kihallatszik, így az erős sodrású előadás férfi közreműködői közül nem is őt, hanem inkább a Bellini-féle végtelen melódiákat és az életteli tempóváltásokat remekül érző karmestert, Carlo Rizzit helyeznénk az első helyre.
Erato, 2 DVD, 2018
alá
