Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. december 8-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: A modern magyar jazz úttörőinek nemzedékéhez tartozik, akik valóságos hősök, élő legendák a nyomukban járó generációk számára. Ön mégis mindent elkövet, hogy ne hősként lássák.
Berki Tamás: Sosem kerestem a hőssé válás útját. De az mindenkinek jó, hogy ha van egy előző nemzedék, amely behúzza a szakmába, amelynek a koncertjein ott ül. Szegény Winand Gabit (a jeles jazzmuzsikus tavaly halt meg 57 éves korában – a szerk.) kérdeztem egyszer az indulásáról. Azt válaszolta, hogy igazán emlékezhetnék, mivel minden koncertemen ott ült az első sorban. De én is az elődöktől tanultam. Ott volt például Hardy Tamás. Az Ifjúsági Parkban énekelt, talán Bergendy zenekarával. Azt hittem, hogy amerikai énekesük van, ahogy a bivaly hangját meghallottam.
MN: Hardy járt már a jazztanszakra?
BT: Nem, Garay Attila együttesében bőgőzött. Erős tehetség volt, dobolt is, vagy tíz évvel lehetett idősebb nálam. Kiment Németországba. Kósa Zsuzsa viszont már a jazztanszakra járt. (A jazztanszakot – „jazzkonzi” – 1965-ben hozták létre a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában. 1990-ben főiskolai, 2000-ben egyetemi tanszékké vált – a szerk.) Később hangképzést is tanított ott, én is jártam hozzá. Ő ajánlott a Benkó Dixieland Bandbe. Velük korábban Miklósi Péter énekelt, aki az egyik első végzős volt a jazztanszakon, Zsuzsával együtt. De ő is disszidált Németországba, pont akkor, amikor Benkónak már aláírt szerződése volt egy hosszú szovjet turnéra. Próbaképpen egy-két számot énekeltem velük a Benkó Klubban, és már a szünetben elém tette a szerződést, hogy írjam alá a turnéra. Benkó Sándor ettől kezdve negyvenkét évig minden hónapban felhívott azzal, hogy van-e nálam naptár, és diktálta is a fellépési dátumokat. Kétszer is meghívott zenekari tagnak, de azt mondtam neki, hogy nekem annyi más vonalam van, hogy inkább csak vendég leszek, de ha tudok, mindig szívesen jövök.
MN: Ezek a vonalak a hetvenes évek elején, a jazztanszak elvégzése után indultak a pályáján. De ön már pár évvel hamarabb, pol-beat énekesként, a Gerilla együttes tagjaként vált országszerte ismertté.
BT: Én először gitároztam, és volt egy beatzenekarunk gimnazista koromban. Később összeismerkedtem Vámos Miklóssal, aki szintén dalokat fabrikált, Haraszti Miklós pedig lefordította a Guantanamerát meg a Sixteen Tonst, egyik jobb, mint a másik. Én addig nem is tudtam, hogy mi az a protest song. De megnyertük a Pol-beat Fesztivált ’67-ben. Néhány év után Vámos Miklós mondta, hogy abbahagyja, mert az írói pályára koncentrál. Egyébként akkor már kezdtünk belpolitikai témákhoz is nyúlni, de aztán rendesen elindult a jazzéletem is. Gonda János nem csak a zenekarába hívott meg, de a tanszak elvégzése után rögtön óraadó tanárnak is, majd a Benkó Dixieland Band mellett elindult az Interbrass is.
MN: Amikor jazzénekes lett, akkor sem adta fel, hogy magyarul énekeljen. Még most is gyakran rögtönöz bármilyen szövegre – újságcikk, étlap stb. – a koncertjein.
BT: Megpróbáltam önálló úton járni. Nem is zeneszerzőnek tartom magam, hanem dalszerzőnek. Az Interbrass együttes vasárnapi koncertjein az aznapi újságcikkeket vettem kézbe. Mindig volt olyan blues, amikor elénekeltem valamelyik napilapot. De már az Interbrass feloszlása előtt elhívott Jávori Vilmos, hogy énekeljek Csík Gusztáv együttesében. Tanítottam a konziban, közben innen is, onnan is jöttek meghívások. Deseő Csaba, Kovács Andor, a Deák Big Band… Amikor Pege Aladár elhívott, elájultam. De ha nincsenek a Gerillával a protest song sikerek, eszembe nem jutott volna, hogy valaha is előadóművészi pályára lépjek.
MN: Mellette azért mindig vállalt egy „civil”, de azért teljes mértékben szakmába vágó állást.
BT: A jazzkonziról öt év után mentem át a Népművelési Intézetbe könnyűzenei főmunkatársnak, itt az amatőr könnyűzenei mozgalmak támogatása volt a feladatom. Tatabányán ismertem meg Pallagi Ferencet, mert ő ott volt népművelő, aki szervezett nekünk több iskolai ismeretterjesztő sorozatot a jazztörténetről. Később, a nyolcvanas évek végén a Mai Nap főszerkesztőjeként meghívott a laphoz külsős könnyűzenei és jazzszakírónak. Amikor pedig az egész szerkesztőség felállt, akkor mind átmentünk a Kurírhoz. Recenziókat írtam és riportokat csináltam. Megvan még Szabados Gyuri köszönőlevele, hogy milyen jól sikerült vele a riportom. De az Egyetemi Színpadon is dolgoztam, később pedig Gonda ajánlott be a Duna Tv-be is, ahol könnyűzenei és jazzszerkesztő lettem.
MN: Mennyire volt érezhető, hogy lassan, de azért nő a műfaj presztízse?
BT: A Ritmus című havi tévémagazinban helyet adhattunk a jazznek, bár az elsősorban a pop-rock zenéről szólt. Szerkesztőként odafigyeltem, hogy minden lényeges hír, lemez, koncert megjelenjen benne. Négy év után azt mondták, hogy külön menjen a jazz és a pop, így lettem a jazzmagazin szerkesztője. Utána nem sokkal eldöntötték, hogy megszüntetik a magazinokat, először a jazzt. Szerkesztőként és adásrendezőként még egy ideig dolgoztam a tévénél, Európa egyik legkorszerűbb közvetítő kocsijában ülve koncerteket vettem föl, és nagyon élveztem ezt a munkát. De amikor új elnök jött, hozta a saját embereit, és sok mindenkit elküldtek. Engem is.
MN: Közben visszatért a tanári pályára.
BT: Igen. Amikor Garay Attilát megoperálták, Gonda János felhívott, hogy vegyem át tőle az énekesek képzését. Közben már a Kőbányai Zenei Stúdióban dolgoztam, az énektanszakot vezettem. 2019-ben jöttem el az egyetemről. Jó volt, szép volt.
MN: Amikor a neve 2018-ban, a Máté Péter-díj kapcsán a Magyar Jazz Szövetség egy rendezvényén elhangzott, a tagság méltatlankodott a díj elnevezésén; a névadó iránti tisztelet mellett ez a jazz elismerésére súlyos szakmai tévedés. Mellesleg ön jól ismerte Máté Pétert.
BT: Én is aláírtam azt a nyílt levelet, amelyben kértük, hogy a jazz-zenészek díját ne Máté Péterről nevezzék el. Egyébként iskolatársak voltunk Petivel, és a Pol-beat Fesztivált is egyszerre nyertük meg, ő az elektromos kategóriában, mi meg a Gerillával az akusztikusban. Nagyon jó döntés lett volna, hogyha egy pop-rock díjat Máté Péterről neveznek el. De elképesztő, hogy gátlástalanul összemossák a két műfajt. Zseniálisnak tartom Presser munkásságát. Vagy a Szörényi–Bródy szerzőpárost. Elképesztő magasságokat értek el, csakhogy az egy másik vonal. Nem lejjebb, nem följebb, de más. A rock egy szubkultúra volt, és önálló művészeti ág lett belőle. A jazz a kocsmából átkerült a koncertpódiumokra az 1940-es években, és a kortárs zene egyik ága lett. Óriási tudású emberek tanítanak és végeznek a Zeneakadémia jazztanszékén.
MN: Nem gondolt arra, hogy nem veszi át a díjat?
BT: Az is felmerült, de nem igazán tudtam elengedni, csak azért, mert másképp nevezik, mint amit a jazztársadalom javasolt, különben meg korábban csak Liszt- és Erkel-díj volt. De ha ránézek a díjátadón készült fényképre, mégis azt látom, hogy az akkor huszonéves Rúzsa Magdival és a harmincon túli Caramellel én 72 évesen részesülök ugyanabban a megtiszteltetésben.
Névjegy
„…a bika jegyében születtem / Május idusán…, / 46-ban éppen. … Milyen egy tipikus Berki sors? / Se nem lassú, se nem gyors…” Berki Tamás gimnazista korában a Gerilla együttessel lett országosan ismert. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola jazztanszakát 1972-ben végezte el. A tanszak alapítója, Gonda János meghívta tanársegédnek, és 1976-os Sámánének című lemezére közreműködőnek is. Tagja, majd vezetője is volt az Interbrass együttesnek, együtt dolgozott a magyar jazz színe-javával, de saját nevén csak 1984-ben készíthetett nagylemezt, az Igazi Paradicsom című LP örökzöldje a Békés expressz blues. Legutóbbi, ötödik szerzői lemezét duóban készítette Sárik Péterrel 2014-ben; a Minden délibáb című album Fonogram-díjban részesült. Berki Tamás megkapta a Magyar Jazz Szövetség Szabó Gábor- és Gonda-díját, két alkalommal az Artisjus-díjat, a Duna Tv nívódíját, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét és a Máté Péter-díjat.
