Zene

8 kis kritika

David Coverdale megragadja a mikrofonállványt, feje tetejére fordítja, felmutat vele az égre, és félreérthetetlen mozdulatokkal sikálni kezdi a rudat.

1929-ben 24 fillér volt a borotválás a Király utcában, legalábbis a Neumann Antal vésnöki műterme melletti fodrászüzletben.

- Bodó Viktor jól választott - ha valami, hát a Szentivánéji álom az ő rendezői világának való szövegtest.

A Soulfly működése, mégpedig töretlenül sikeres működése igen kínos - mármint a Sepulturának. Amikor ugyanis Max Cavalera 1996-ban nagy csinnadrattával otthagyta a brazil bandát, a hátramaradottak évekig építgették új arculatukat, hogy bebizonyítsák: a Sepultura nem volt egyenlő Maxszel. Csakhogy míg a Sepultura azóta sem tudott letenni az asztalra egy igazán kiemelkedő lemezt - mondjuk, annyira kiemelkedőt, amennyire 96-ig gyakorlatilag minden korongjuk az volt -, és minden próbálkozásuk az "elrontott" és az "egész jó" között mozgott, addig Max Cavalera kirázott a kisujjából egy rocktörténeti jelentőségű bandát, a Soulflyt. Aligha elvárható persze, hogy a Sepultura legénysége egy emberként dőljön előbb Max lábai elé, majd rögtön utána a kardjába - az mindazonáltal elég sokatmondó, hogy a Soulflynak mind a koncertjei, mind a lemezei lazán porig alázzák sepulturás riválisaikat. Ha riválisnak lehet még egyáltalán nevezni az egykor dicső zenekart.

A Korog a szakma zenekara Magyarországon: ahhoz képest, hogy a harmadik lemezüknél tartanak (három és felediknél pontosabban, ha beleszámoljuk a Próbáld újrát, amin néhány remix mellett a teljes Corpus Kriszti demó is megtalálható az összes klasszikussal az Elsiető ég alatt-tól az Egy nap és máig), még mindig csak néhányan ismerik őket a jól tájékozott zenészkollégákon és újságírókon kívül, akik aztán évente egyszer rituálészerűen egybegyűlnek az aktuális Sziget Korog-fellépésén, rendszerint hajnali három óra tájékán.

Akadnak a poptörténetben bujkáló tehetségek, akik csak arra várnak, hogy a megfelelő pillanatban letarolhassák a világot. Ilyen például hősünk, Andy Butler, aki éveken át ette a tengerentúli house-dj-k korántsem oly keserű kenyerét, közben merő magánszorgalomból tanulmányozta a görög mitológiát, különös tekintettel annak homoerotikus motívumaira. Azután megismerkedett a kiváló angol férfialt vokalistával, Antony Hegartyval, a méltán ünnepelt Antony and The Johnsons énekesével (aki emellett Lou Reeddel, Brian Ferryvel, Rufus Wainwrighttal és a CocoRosie-val is dolgozott együtt), idővel hozzájuk csapódott Nomi, a transzszexuális vokalista, és a határozottan fiús megjelenésű lemezlovas kolléganő, Kim Ann Foxman, akik egyenként is igen figyelemre méltó hangjukat adják a produkcióhoz.

Mélyen igaz közhely, hogy egy újdonat színpadi mű nemcsak a játszó személyeket állítja komoly feladat elé, de épp így a közönséget, s persze a darabot az előadástól, az esetlegességet a tendenciától, s a merész úttörést a tévútra csalinkázástól megkülönböztetni hivatott, netán önjelölt kritikust is. E nehézség ismételt felismerésével távoztunk a szegedi Dóm térről, miután véget ért Szakcsi Lakatos Béla, Müller Péter Sziámi és Kerényi Miklós Gábor közös művének első előadása, vagy hogy a nevét márkavédjeggyé tömörítő rendező-szövegkönyvíró meghatározását idézzük: az ősbemutató világpremiere.

Most tán attól kéne egy hátast dobni, hogy az "orosz fantasy", mintha az valami olyan lenne, mint a szovjet western. Hogy az oroszok manapság olyan sokat (ti.: rubelt) raknak a filmgyártásukba, hogy már thrillerre, fantasyra, miegyéb tájidegen akciózásra is telik. Mindazonáltal ami végül ezen a 2007-es filmen (nálunk friss kiadású DVD-n) kijegecesedik, az távolról sem szovjet-orosz problematikum: az a "leesik-e?" kérdésköre.

Az Expressionale című kiállítás talán legérdekesebbje a város egyik jelentős művészfigurájának, George Grosz erotikus műveinek gyűjteménye, mely eddig a nagyközönség számára hozzáférhetetlen volt. A korhatáros tárlat 70, vegyes technikával készült képet vonultat fel (akvarell, olaj, toll). A túlnyomórészt 1940-re datált képek száműzetésben, Grosz New York-i évei alatt készültek.

Nem is tudtam, hogy régóta érdekel engem egy olyan Tragédia-előadás, amely a drámából nem a szokásos történelmi tablót fölépítve jut el az emberiségbe vetett ember, Ádám lételméleti problémájához, hanem... Hanem például azt teszi, mint Vidnyánszky Attila: a személyiség kívülről - az Úr által - adományozott integritásának szükségszerű szétesése után a történelmet segítségül híva összekotor - összeás - egy másikat. Útján Lucifer kíséri; kissé nyegle, ironikus fickó.

Mintha múltkori dvd-ajánlatunk, az Apu vad napjai folytatása került volna a lejátszóba, csakhogy most nem a papa haldoklása, hanem a húg esküvője hozza össze a veszekedni mindig kész családtagokat Laura Linney és Philip Seymour Hoffman egyéb elfoglaltságai miatt ezúttal Nicole Kidman és Jack Black alakítják a citromba harapott értelmiségieket, akik a reggeli müzlijükből is a lét elviselhetetlen könnyűségét olvassák ki, már ha a sok komplexustól eljutnak egyáltalán a konyháig A kérdéses konyha és a hozzá tartozó lakrészek Long Islanden, New York festői kertvárosában találhatók, melynek szélfútta partjai bizonyítottan jól mutatnak, ha gondterhelt fővel és kibeszéletlen frusztrációkkal nézünk el a messzeségbe Noah Baumbachról tudni való, hogy otthonról hozza az értelmiségi gőg és az alkotói bizonytalanságok széles körű ismeretét (papa és mama is neves kritikusok), és az is világos - ha máshonnan nem, a kamera merész remegtetéséből és a Rohmernek címzett, nyílt szerelmes levélből - hogy A tintahal és a bálna óta csak nőtt a rendezői étvágy a cinéma vérité igazságaira Ez mind szép és nemes dolog, tehetősebb önképzőkörökben, ahol a kamerát kézbe is adják, kifejezetten bátorítandó is, hisz az első félévig még mindenki zseni, és csak ezután kezdenek lemorzsolódni a halandók Noah Baumbach eddig két filmet forgatott, de a harmadik alkalommal ilyen kicsiségekkel nem foglalkozott: művészetet csinált Aki nem látja, magára vessen, hisz ott van az a keresetlen beállításokban, a félrecsúszott nyakkendőkben, legfőképpen pedig Nicole Kidman kelletlen grimaszaiban Forgalmazza az InterCom ** . .

Amíg a fülünk zúg, zenélünk a végtelenségig - erős szabad fordításban ezt jelenti az izlandi szabadcsapat új lemezének címe Ötödik albumát már sztárproducerrel (a Nine Inch Nails és PJ Harvey lemezeiről ismert Flooddal) és változatos helyszíneken (New York, Havanna, Reykjavík) vette fel Jónsi Thor Birgisson és zenekara A korábbi sorlemezeken markánsabb elektronikus alapok sokkal finomabban vannak most jelen, a főbb szerepeket a zongora, az akusztikus gitár, a váratlanul felbukkanó nagyzenekari kíséret és persze a védjegyszerű visszhangeffekt viszik Egyértelmű, mi volt a célja az izlandi négyesnek: elrugaszkodni a korábban megszokott hangzástól, a lassan hömpölygő, 8-10 perces tételektől és az introvertált, a szomorúságot mindig magukban hordozó zenei kalandozásoktól Ez csak részben sikerült - annyiban más ez a Sigur Rós-dolgozat, hogy van néhány szokatlanul popos, derűs és optimista szerzemény is (a netre felpakolt kislemezdal, a Gobbledigook és a tempósabb, vidámabb Inní mér syngur vitleysingur vagy a szokatlanul fülbemászó, a "legjobb dal" posztjára erősen esélyes Vid spilum endalaust), így teljesen új oldaláról mutatkozhat be a zenekar Azonban hamar világossá válik, hogy a kvartett nem tud tökéletesen kibújni saját bőréből: a lemez második fele kicsit ellaposodott tájakra téved, ettől bizony zavarba jöhet a leghűségesebb rajongó is A záró Allalright (az első Sigur Rós-szám angol nyelven!) borongása alatt aztán már újra hat az elszállós atmoszféra: a Sigur Rós ismét egyenesen és megbízható borultsággal halad a megkezdett úton - mindentől messze, a szívhez közel EMI, 2008 **** . .

Hidvéghy Valéria, a kora negyvenes évek szőke moziüdvöskéje (akit leginkább a Filmmúzeum csatornán szabályos időközönként levetített Ragaszkodom a szerelemhez című Bókay-vígjátékból ismerhet a mai közönség) 1946-ban kiverekedte magát Párizsba, ahol is - mert a szerelem vak - első találkozásra beleszeretett egy köpcös, nálánál éppen negyedszázaddal idősebb, férfiszépségnek vakmerő túlzással sem nevezhető filmproducerbe A szenvedélyes románcból viharos házasság, majd pedig terjedelmes emlékirat lett, ám az 1971-es angol nyelvű és szintúgy a friss magyar kiadás aligha tarthatna igényt számottevő közérdeklődésre, ha Gabriel Pascal nem G B Shaw darabjainak hű megfilmesítőjeként szerzett volna hervadhatatlan érdemeket magának, s ha özvegyének visszaemlékezéseiben nem jutna fő szerep a matuzsálemi korú, de szellemi frissességét és szarkasztikus humorát mindhalálig megőrző fabiánus paradoxmondónak A magyar és egyszersmind törvénytelen származású self-made man, aki huszártiszti fellépésének és elsöprő erejű svádájának köszönhetően egy csapásra elnyerte Shaw rokonszenvét, s megszerezte színdarabjainak filmjogait, a Leslie Howard-féle Pygmalion producereként és a Caesar és Kleopátra rendezőjeként került be az egyetemes filmtörténetbe Shaw szerint Pascal titka egyszerű volt: "elárasztották a forgatókönyvírók, ő pedig rossznak tartott mindent, amit írtak, s jónak azt, amit én írtam Természetesen egyetértettem vele" S jóllehet az emlékiratok szerzője ennek a termékeny munkakapcsolatnak már csak szomorkás zárófejezetét szemlélhette közvetlen közelről, azért e két rendkívüli karakterért s a könyv lapjain itt-ott felbukkanó néhány más kultúrtörténeti érdekű alakért (Stella Adorjántól Oskar Kokoschkáig) megéri kézbe venni a Bóday Pálné által fordított kötetet General Press Kiadó, 2008, 424 oldal, 3400 Ft *** . .