A Holiday arcára vésődött sebek és a sötéten bluesos, félősen reszkető hang keltette imázs elfedte, hogy milyen távlatokat hódított meg művészetében, még ha apró, tétova lépésekkel is. A filmzenelemez releváns válogatást kínál Holiday kicsit csonkán maradt, de így is impozáns katalógusából, bár olykor összemossa a korszakokat, mert az 1939 és 1959 között rögzített, technikailag is nagyon különböző számokat nem kronologikus sorrendben halljuk.
Hátborzongató a Don’t Explain koncertfelvétele a Carnegie Hallból (1956), bár alig hallani a zongorát és a gitárt, miközben túl sok a bőgő (a többi, a borítón felsorolt hangszeres nem játszik, a jelentős jazztörténeti kiadótól nagyobb pontosság lenne elvárható). A másik akusztikai véglet két új felvétel: hangszeres filmzenebetétek egy príma belga kortárs big banddel, mai hangminőségben. Az albumról persze nem hiányozhat a God Bless the Child, ez Holiday szövege, ahogy a Don’t Explain is. Két örökzöld szerzeménye is hallható, a Fine and Mellow, és a Now or Never. Persze a Strange Fruit sem lenne standard, ha nem ő mutatta volna be, a Lover Mant meg egyenesen neki írták. Az alig több mint fél óra Holiday-jel a lemezen kicsit kevés, de kedvcsinálónak jó ahhoz, hogy a Verve-, Columbia- és Decca/Commodore-összkiadásokat elővegyük.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
