1764. október 23-a reggelén, hat óra tájban a párizsi Le Marais negyed északi részén, közel a Temple erősségéhez Jacques Paysant kertész nyitva találta gazdája házát, s a kapu előtt ott lelte annak parókáját és sétapálcáját. Néhány szomszédot riasztva Paysant behatolt a házba, ahol holtan találták a 67 esztendős Jean-Marie Leclairt. A ház urát kétségkívül leszúrták: a hátán három szúrt sebet láttak, körülötte pedig dulakodás nyomait. A nyomozást Párizs rendőrségének vezetője, vagyis maga Antoine Gabriel de Sartine gróf irányította, s az ellentmondásokba keveredő, sőt nyilvánvalóan hamisan valló kertészt kisvártatva őrizetbe is vették. Perdöntő bizonyítékra azonban nem leltek, s hamar kiderült az is, hogy gyanúsítottból több is van a kelleténél. Egy dühös vő, egy féltékeny unokaöcs, egy bosszúszomjas volt feleség, de még egy herceg is a nyomozó hatóság látókörébe került, ám az eset végül megoldatlan maradt, jóllehet a közvéleményt erősen foglalkoztatta a gyilkosság.
A Pitavalba (tulajdonnév), illetve pitavalba (köznév) illő bűneset e rovatban persze csakis azért kerülhetett szóba, mivel az áldozat korának egyik jeles zeneszerzője és egyszersmind virtuóz hegedűse volt, akit épp mostanában kezdünk újra fölfedezni. Például és kiváltképpen Kokas Katalinnak és Kelemen Barnabásnak köszönhetően, akik nemcsak lemezre rögzítették a francia barokk mester több művét, de vasárnapi zeneakadémiai koncertjükön is eljátsszák majd Leclair (az idősebb) kéthegedűs F-dúr szonátáját (Zeneakadémia, január 10., fél nyolc).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
