Nemcsak a struktúra kiszámítható – néhány társadalmi problémákról szóló szám mellett ott vannak az obligát csajozós, a romantikus és a magáról a rakendrollról szóló dalok –, hanem mindig túl sok idő telik el két olyan rész között, amikor lenne miért felkapni a fejünket.
Ugyanakkor letagadhatatlan – a szokatlanul tiszta és erős hangzás mellett –, hogy vannak nyomai annak, hogy a zenekar negyedszáz év után is tud még újat mutatni – ha nem is albumszinten, de egy-egy ötletet tekintve mindenképp. A szövegek ezúttal kicsikét politikusabbak, és ez a zsigeri, nem túl összetett odamondogatás jól passzol a zenéhez, amikor az is üvölt, és éppen nem ásít. Igaz, legalább ugyanennyiszer zsibbasztanak le az olyan nyelvi „poénok”, mint az „Uraim, urai vagyunk a helyzetnek”, vagy a „rockcsempész”, a „dallamdíler” és a „ritmusdoktor” fájdalmas triásza. Az önmagukban tisztességgel összerakott témákból álló, egészében mégis egysíkúnak, ötlettelennek tűnő zenének pedig kifejezetten jót tesz egy-egy olyan vérfrissítés, mint az Ektomorf főnökével, Farkas Zoltánnal felvett, és talán az ő tiszteletére sírkőkeményre thrashesített apokalipszisvízió, a Koponyák és csontvázak, vagy mint a Köpök rátok metálos, de fülbemászó durvulása. Utóbbi nemcsak a lemez legjobb riffjei, hanem a legkínosabb szöveg miatt is maradandó: a saját közönség – akár rosszindulatú – tagjait szánalmas férgeknek és nyomorult patkányoknak nevezni sehonnan nézve sem a rock and rollhoz méltó húzás.
Tankcsapda Music, 2014
