A remek billentyűst mindenekelőtt onnan ismerhette meg a zenerajongó közönség, ahogy hangszerét és lelkét adta olyan monumentális és emlékezetes produkciókhoz, mint Kamasi Washington 2015-ös The Epic című tripla lemeze (és akkor nem említettük a most őt is kiadó Flying Lotus, Thundercat, Mulatu Astatke vagy éppen Babyface nevét). A Resistance három éven belül a második szólóanyaga, egyszerre tömény és léha, szinte burjánzóan gazdag a zenei leleményekben, ugyanakkor kellően friss és lüktető ahhoz, hogy megmozgasson. Colemant leginkább a hetvenes évekre visszanyúló fúziós jazz-funk hagyomány ihlette meg – nem nagy meglepetés, hogy Herbie Hancock hatására ült a billentyűk mögé (emellett még Peter Framptont szokta emlegetni előképei között, ami már magában is egyfajta poptörténeti kuriózum).
Coleman a funk és a soul bűvöletében olyan gazdagon hangszerelt zenei menüt tálal elénk, ami nyugodtan eszünkbe juttathatja George Clintont és bűntársait – már csak azért is, mert szintén remek zenésztársakkal dolgozik. A dalszerzés, a fő zenei motívumok és énektémák elővezetése az ő feladata – meg kell hagyni, van hozzá kellő orgánuma –, amikor pedig a vendégvokalisták is előlépnek, ahogy Sheera az Addictionben vagy éppen N’Dambi a Sundayben, az ad még egy külön csavart a szerzeményekhez. Igazából a kilencvenes-kétezres évek acid jazz/jazzgroove hullámának lecsengése óta kevés ilyen jó ízű, önfeledt lemez készült, már csak ezért is illik megbecsülnünk Coleman Resistance-át.
Brainfeeder/Neon Music, 2018
