Zene

Meghalt Joe Cocker. Utoljára 2011-ben, budapesti koncertje előtt beszélgettünk vele.

Örmény, orosz, de most már kicsit magyar is, és a legjobb színpadi jelenségek egyike. A Deti Picasso frontembere örmény karácsonyról, orosz balettről és bosszantó énekhangokról.

Sokkal több ki­­szá­míthatóság és sokkal kevesebb meg­lepő, újszerű vagy csak igazán jól eltalált téma került a Tankcsapda huszonötödik születésnapi leme­zére, mint amennyi ahhoz kellene, hogy az összkép ne csak a „rutinos, de jó” meg a „rutinos és nem is túl jó” között ingadozzon.

Don Juan-esszéjében Kierkegaard különbséget tesz a mitikus és a Mozart operájában szereplő Don Giovanni között. Carmen esetében ez kevéssé áll, hiszen voltaképpen egyetlen író, Prosper Mérimée képzeletének teremtménye, ám aligha vitatható, hogy a buja cigánylány is szert tett az idők során némi mitológiai kontúrokra, legyen elég utalni Nietzsche élete alkonyán írt rajongó (és eszelős) futamaira.

A chicagói zenekar tavaly nagyszerű lemezt készített The Distortion Field címmel (az egykori Floodgate-, Exhorder- és Alabama Thunderpussy-énekessel, Kyle Thomasszal a mikrofonnál), most mégsem azzal, hanem egy speciális turnéval érkezett Magyarországra: idén ünnepelte ugyanis a Psalm 9 című debütlemeze kiadásának harmincadik évfordulóját, amely alapmű korai előfutára volt a kilencvenes évek közepétől máig gyűrűző stoner-­doom hullámnak.

Taylor Swift az amerikai pop­zene eminens diáklánya volt: a 14 évesen Pennsylvaniából a countrykarrier reményében Nashville-be költöző énekesnő eddigi négy lemezével az eladási rekordok mellett kivívta a szakma elismerését is.

Az idén 56 éves Prince régebben még szívesen használta a világhálót zenéi terjesztésére, de aztán végül odáig ment, hogy még a YouTube-on is letiltatott magáról minden videót – egy pár évvel ezelőtt készült interjúban arról beszélt, hogy az internet hanyatló­félben van, és ezért nem akarja, hogy a dalai ott elérhetők legyenek.

Milyen is lenne az, ha a koncertteremben láthatatlan zenekar és láthatatlan karmester produkcióját hallgatná az egybegyűlt közönség?

Muzikális nemzet a német: ahogyan ez a berlini fal leomlásakor, úgy most, a 25. évfordulón is jól észbe vehető. A történelmi eseményeket akkor is Beethoven-koncertek egész sora kísérte, míg most a Berlini Filharmonikusok közép-európai turnéval emlékeznek meg a fal leomlásáról – újra Beethovennel. Beethoven IX. szimfóniájával, valamint körútjuk minden állomásán egy-egy helyi zeneszerző művével.

Merrisa Campbell első, Cooly G-ként jegyzett zenéi még a radikálisan átalakuló londoni tánctérre reflektáltak a 2000-es évek végén, az utóbbi években azonban már sokkal inkább előtérbe került számaiban az egyedülálló nő alakja, aki a tökéletes férfit keresi.

Négy magyar zenekar, amely anyanyelvi szinten beszéli a nehézsúlyú, belassított metált.

„Kedves »Platina WOMEXikói« Marton László, köszönjük húsz­éves támogatását!” – állt a belépőm hátulján. Ahogy megláttam, rögtön elszörnyedtem. – Te jó ég, már húsz éve nyomom! Ráadásul a Narancsban is megírtam minden évben! Már nyilván dögunalom… Legfeljebb abban reménykedhetek, hogy valamelyest cserélődtek az olvasóink, ahogy a womexelők köre is felfrissült. Maximum két focicsapatra telne a régi arcokból. Na, nem mintha izgatna a foci vagy a szimpla nosztalgia.

Ha a kritikusra pisztolyt szegeznek a színpadról, méghozzá egy olyan előadás premierjén, amelyben sok szó esik kritikusok kinyírásáról, akkor borítékolható, hogy erről a színházi estéről markáns véleménye lesz.