Musical

Nincs legalja

Broadway felett az ég

Zene

Ha a kritikusra pisztolyt szegeznek a színpadról, méghozzá egy olyan előadás premierjén, amelyben sok szó esik kritikusok kinyírásáról, akkor borítékolható, hogy erről a színházi estéről markáns véleménye lesz.

De az is meglehet, hogy a látottakról eszébe jutó poénok sorát kevésbé gondolja majd közérdeklődésre számot tartónak, mint az előadás megalkotói a maguk belterjes ötleteit. Most mindenesetre éppen ez a helyzet, hiszen amíg Baráthy György, Kiss Márton és Darvas Ferenc merészen egész estés musicalt szentelt a magyar zenés színházi élet paródiájának, addig e sorok írója nemigen hisz az efféle belső, úgynevezett atelier humor életerejében. Mert bármennyire is népszerű a musicaljátszás, no meg a „színház a színházban” patentje, az öngúny és az önirónia dramaturgiai teherbíró képessége erősen korlátozott. Pláne akkor, ha nem is annyira „ön” ez a gúny, hanem inkább csak kifelé, közelebbről a Nagymező utca (meg esetleg Szolnok stb.) felé mutogat az előadás: ezek milyen szánalmas, öblögetős-röcögtetős pojácák, ugye, kedves közönség?

A Pesti Broadway Színház igazgatója, a rendező Tanár Úr („első zseni Major után” – hangzik Baráthy sokszor szórakoztató dalszövegeinek vonatkozó részlete), aki a főszerepeket a fiára osztja, s aki bemutatók után a függöny elé lépve hosszú szónoklatokat tart színháza küldetéséről – ugye, kicsit ismerős? Projektor, lézer s a végén három löket szárazjég – számára ez a biztos siker szentháromsága, s persze erre is derűsen bólint a néző: hozzávetőleg tényleg ilyen a magyar musicaljátszás. S ilyen hozzávetőleges, aha-érzést keltő poénból sokat kapunk szövegben, de zenében is, hiszen Darvas Ferenc jórészt a felismerhetőségig elkent idézeteket vagy jobb esetben szellemes utánérzéseket zongorázik nekünk – a produkció szellemében. S nem is lenne semmi baj, ha nem lenne mindez kevés két és fél órára. Mert egy részbe sűrítve kedvvel elandalodnánk a Ránki Györgyöt felvillantó tangón, s egyszer hallva felhőtlenül derülnénk az ilyen kiszólásokon: „a Vuk a magyar Oroszlánkirály”. S még erre a mély színházi és életbölcsességre is okvetlenül rácsodálkozunk: „nincs legalja”. Csakhogy a gyilkosságokkal megtűzdelt darab egyszersmind a műfaj ilyen-olyan paródiáját is adja, vagyis a második részben jön a sok repríz: dallam, poén és szituáció ismétlése, ismétlése, ismétlése. Ráadásul – paródiától függetlenül – a darab­író párost utoléri a magyar drámairodalom turáni átka: nem képesek befejezni színművüket, amely így hosszan agonizál, egyre kiismerhetőbben és egyre kevésbé hatva a közönségre.

Ha végül úgy fest, nincs is darab, azért az előadás Kiss Márton rendezésében végig el van játszva, méghozzá profi módon. Borbás Gabi és Papp János képesek valódi öniróniát bejátszani a támadó gúny szólamába, s életről-színpadról való mindentudásuk olykor érezhetően megemeli az előadást. Botos Éva a szar szócska bravúros primadonnai eláriázásával, míg Szilágyi Csenge valódi musicalhangjával és csinált naivitásával érdemelt tetszést. Cserna Antal nyitójelenetében (a Mór és Róza című Jókai-musical zajlott épp) jelmez- és magaviseletével s egész pónemével tökéletesen megidézte a százötven évvel ezelőtti színjátszást, az ifjú Rada Bálint pedig rokonszenvesen kamaszos jelenségnek bizonyult a színpadon.

„Magyarország legsz@rabb musicalje” – hangzik a produkció alcíme, amely már előzetesen komoly feltűnést keltett. Nono, kicsit több szerénységet!

 

Centrál Színház, november 7.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.