Huszonegy stúdiólemez, Grammy-, Golden Globe- és Oscar-díjak, valamint a Brit Birodalom Érdemkeresztjének birtokosa. John Robert Cocker Sheffield munkásnegyedéből indult. Lakatos, gázszerelő, benzinkutas volt, mielőtt reszelős hangjára felfigyelt a Procol Harum együttes menedzsere. Első lemezén Jimmy Page-dzsel és John Paul Jonesszal szerepelt. A Beatles With A Little Help From My Friends című dalának hosszú feldolgozása tette világszerte ismertté. A hetvenes évek drog- és alkoholcsúszdájáról két film (Garni-zóna, 9 és 1/2 hét) betétdala hozta vissza az élvonalba. A veterán rocklegenda legutóbbi albuma, a 2010-es Hard Knocks ráadásturnéján június 5-én a budapesti sportarénában is fellép.
*
Magyar Narancs: Több mint negyven év színpadi rutinjába belefér még az izgalom?
Joe Cocker: Szinte mindig, legalábbis az esetek többségében izgulok. Kiváltképpen a megaturnékon, mint amilyen ez a mostani is. Minden este, minden koncert, minden közönség egyedi és egyszeri találkozás. Két intenzív órába sűrítve az összes nagy slágeremre sort kerítek a Feelin' Alrighttól az Unchain My Heartig, a You Can Leave Your Hat Ontól a With A Little Helpig. Emellett négy új dalt is énekelek a Hard Knocksról.
MN: Önvallomás volna ez a lemez a "kemény ütésekről", amelyek a hatvanhét év alatt érték?
JC: Nem könyvekből tanultam az életet. Több időt töltöttem az úton melóval, zenéléssel, élvezetekkel, mint az iskolapadokban. Akik követtek ezen az úton, főleg a korombeli veteránok, pontosan értik, hogy mit fed a Hard Knocks. Igaz, sokan azt várták, hogy keményebb zenei stílus irányába megyek el, de poposabb lett, mint az előző lemezeim.
| ||
MN: Mások - Ray Charles, Louis Armstrong, Stevie Wonder - dalainak feldolgozásával 9csinált karriert. A Hard Knocks viszont zömében vadonatúj szerzeményeket tartalmaz.
JC: Valóban. Ráadásul nem halmoztam a stúdiómunkát: negyvennégy év alatt huszonegy lemez igazán nem sok. Most szinte egy demólemezt csináltunk elektronikus hangzások, effektek nélkül. Csak egy feldolgozás szerepel rajta, az I Hope a Dixie Chickstől. Egy időben sokat kritizáltak - főleg a fiatal zenészek meg a sajtó - a feldolgozások miatt, a közönség viszont mindig vevő volt rájuk.
MN: Mit szól, amikor élő rocklegendának nevezik?
JC: Fehér soulénekes vagyok. Soha nem tartottam magam legendának. A valódi legendák Ray Charles, Marvin Gaye vagy Donnie Hathaway.
MN: Mi volt eddig a legkülönlegesebb hely, ahol koncertezett?
JC: Oroszországban mindig kitörő ovációval fogadtak, az ottani közönség talán a legszenvedélyesebb. A Hard Knocks európai turnéját is ott kezdtük. Néhány éve egy Szamara nevű városba szólt a meghívásunk. Keresgéltük a térképeken, de sehol nem találtuk. Végül kiderült, hogy a nyolcvanas évek végéig nem is létezett (mert 1935 és 1990 között Kujbisev néven futott - a szerk.).
MN: Szegény munkáscsaládból származik. Hogyan emlékszik vissza a zenei pályakezdésére?
JC: Utcagyerek vagyok. Minden lényeges tudást Sheffield utcáin szedtem fel. A haverjaimmal és a bátyámmal pubról pubra jártunk. Örömzenéltünk, és a hatvanas évek titánjainak a zenéjét hallgattuk. Ray Charles volt az én személyes istenem. Abban a korszakban a zene, a rock és a pop jelentette a hajtóerőt. Belevetettük magunkat ezerrel a zenélésbe, és minden egyéb dologba is, ami vele jár. Egyre több fesztiválra meghívtak minket az együttesemmel. Persze a nagy álmot Amerika jelentette, eljutni a tengerentúlra. Az első szerződésem hat hónapra szólt. Kinyílt előttem egy világ, amelyik sokkal tágasabb és színesebb volt, mint a sheffieldi fesztiváloké és kluboké. Aztán a menedzserem egy napon azzal állt elő, hogy vegyünk részt a woodstocki fesztiválon. Ez volt a legnagyobb és legemlékezetesebb show, amiben valaha is részem volt.
MN: Született self made man benyomását kelti.
JC: Soha nem képeztem magam, valóban mindent ösztönösen, önerőből sajátítottam el. A sheffieldi pubokban és klubokban csiszoltam a hangomat. Ma is dolgozom rajta.
MN: Mit tekint a legnagyobb sikerének?
JC: Woodstockot, ami több mint negyven év távlatából is a legintenzívebb élményem.
MN: Kiket hallgat a legszívesebben?
JC: Alig hallgatok mai előadókat. Nem szeretem a rapet, mint ahogy távol állnak tőlem a mostani divatos irányzatok is. Jól megvagyok az én régi blues- és r&b felvételeimmel. Mindig felvillanyoz Ray Charles, Marvin Gaye és Aretha Franklin hangja. Számomra ők jelentik a csúcsot a zenében.
MN: A turnék nagyobb izgalommal töltik el, mint a stúdiómunka?
JC: Nem látok nagy különbséget a kettő között. Annyiban más stúdióban dolgozni, hogy ott lehetőség van a korrekcióra, bizonyos dolgok megváltoztatására, míg a színpadon nincs kegyelem vagy mellébeszélés: élesben megy minden. De ugyanolyan koncentrációt, helyzetfelismerést követel mindkettő.
MN: Van olyasmi, amit hiányol az életéből?
JC: Életemnek arra a pontjára érkeztem el, amikor egyfelől szeretnék megkapaszkodni abban, amit eddig elértem, másfelől szeretném nyitva hagyni a jövőt. Továbbra is szabadon és kíváncsian szeretnék előrenézni.
MN: A zenélésen kívül mi érdekli legfőképp?
JC: Leginkább a természet. Szeretek hosszú órákon át sétálni a kutyáimmal a hegyekben. Annyira más az a nyugalom és csend, ami ilyenkor eltölt a turnék zaklatottságához képest. Imádom az állatokat, élvezettel bóklászom a kertemben. Megszállott paradicsomtermesztő vagyok. A világ minden tájáról begyűjtöttem palántákat. Legalább olyan élményt jelent számomra a paradicsompalántáim beérése, mint a zenélés.
