Apey And The Pea: Hellish Az Apey And The Pea előző lemezéről, a The Devil’s Nectarról nem is olyan régen írtunk (egész pontosan 2013. december 5-én), a budapesti trió pedig láthatóan nem sokat vacakolt, hiszen a Hellish alig egy évvel az elődje után megjelent, azóta meg ez a dicséretesen aktív és lelkes zenekar egy hétvégi klubturné keretében körbe is járta fél Magyarországot.
A bevált recept nem sokat változott a The Devil’s Nectar óta: maradt az a leginkább lassú középtempókra épülő, goromba hangzású sludge-szerűség, ami hangzásában azért inkább a Downra emlékeztet, mint, mondjuk, a Weedeaterre. Áron András éneklése most is óriási, és gitáron is megbízhatóan teljesít, de a Hellisht még mindig a – gitárral elképesztően húzósan együtt pumpáló – ritmusszekció viszi el, illetve a megfelelően ragadós, mégsem klisés énekdallamok. A Pothead egyenesen olyan, mintha a Pearl Jam csinált volna egy sludge-projektet, a végére két lábgépes reszeléssé vaduló The Late Great Satan énektémája azonnal megragad a fülben, az Abraham meg egy egészen gonosz, aljas lassulás. Vagyis minőségi munka. (Szerzői kiadás, 2014)
Grizzly: Rapturous Decay A Grizzly alaposan megszívatta saját magát és a rajongóit is ezzel a Google szempontjából nem túl szerencsés, de amúgy a zenekarhoz abszolút illő névvel – igaz, ez az egyetlen probléma a csapattal. A pár éve alakult öttagú brigád tagjai már korábban is ismerhetők voltak innen-onnan – leginkább persze Knapp Oszkár énekes, aki a Grizzly mellett a modern metálos Wrong Side Of The Wallban, illetve a kultikus grind ’n’ roll projektben, a Redneck Zömbiezben is érdekelt –, ez pedig itt a második, hosszban (és minőségben) nagylemeznek is beillő, de hivatalosan EP-ként megjelentetett anyaguk.
A debütáló kislemez, a Fear My Wrath, illetve a koncertek (többek közt a Kvelertak előtt is játszottak pár hónapja) már sejttették, hogy a Grizzly komoly ígéret, de a Rapturous Decay még így is lehengerlő. Az alapvetően nem túl mélyre hangolt, a szokásos stoner-doom modorosságokból ügyesen ki-kimozgó gitártémákra végre megérkeztek a ragadósabb énekdallamok, és ugyan a Grizzly cseppet sem lett slágeresebb, mégis könnyebben emészthető ez az anyag, mint az elődje volt, annak ellenére, hogy azért jó pár hallgatást érdemes rászánni. Az olyan kiváló megoldások, mint a Pass Those Pills hidegrázós szájharmonikás betétje, a Ride Along középtempós málházása azzal a kicsit grunge-os, a végén otromba bömbölésbe forduló énekdallammal, vagy a The Silver Key csordavokáljai, belassulása és nagyon okos basszusjátéka kétség nélkül a műfaj hazai elitjébe helyezik a Grizzlyt. (Szerzői kiadás, 2014)
Wall Of Sleep: No Quarter Given
A Wall Of Sleep gitárosa, Füleki Sándor néhány számmal korábban (MaNcs, 2014. október 9.) már mesélt a zenekar utóbbi időkbeli hányattatásairól, amiért azért kár, mert a nyugdíjas tempóban dolgozó Wall Of Sleep sokkal többre lenne hivatott, mint az évi két-három koncert, illetve az olykor-olykor elpotyogtatott nagylemezek. Amíg a Wall Of Sleep korábbi énekese, Holdampf Gábor saját zenekarával, a Magma Rise-zal a tradicionálisabb doom ösvényén indult el (igen magas színvonalon), addig az ő helyére érkezett Cselényi Csaba (ex-Stardrive) éneklésével a zenekar egy némileg dallamosabb, rockosabb irányba fordult a No Quarter Givent megelőző When Mountains
Roarral. Az új WOS-lemez ezen az úton halad tovább, még inkább távolodva a korábbi lemezek lehangolt, súlyos zenéjétől, és közeledve a Ronnie James Dio által fémjelzett Black Sabbath-érához, illetve a klasszikus hard rock vállalhatóbb zenekaraihoz. Ez persze egy ilyen énekhanggal egyáltalán nem baj, ráadásul a Wall Of Sleep nem fordított hátat önmagának: a No Quarter Given sem lett felszabadult, világos lemez. Ugyan most nem írtak az Army Of The Deadhez hasonló himnuszt, és Füleki szólói is hiányoznak, az olyan dalokkal, mint a lemezt markánsan elindító címadó vagy a Moon Street Lady, ezúttal sem tudtak hibázni. (Nail Records, 2014)
The Mighty Manlifter: 2 Lehet valami az egri vízben, mert köztudomásúan kiváló zenekarokat termel ki a város – elég csak a Polly Is Deadre, az Angerre, a Shapat Terrorra vagy a Téveszmére gondolnunk. A Mighty Manlifter is beállítható ebbe a sorba. Évek óta létező zenekarról beszélünk egyébként, amely nem kapkodja el a dolgokat: ez a kislemez mindössze a második kiadványuk. A korábban énekessel dolgozó zenekar idén tavasszal meglépte azt, amit nagyon sokan nem mernének még annak ellenére sem, hogy az instrumentális stoner rocknak nagy hagyományai vannak: frontemberük távozása után bevállalták, hogy inkább énekes nélkül játszanak. Mivel korábban épp a jelentéktelen énektémák számítottak a zenekar hibájának, ez kivételesen bölcs lépés volt tőlük, és szerencsére a kislemez dalai így is bőven érdekfeszítőek. A Mighty Manlifter nem a klasszikus fuzzos, búgó gitárokkal szétbarmolt stonert játssza, hanem bőven merítenek a progresszív rockból, illetve a Tool és az Intronaut fémjelezte zenékből (a basszusgitáros meg úgy egyáltalán a ritmusszekció nagyon király). Ráadásul a zenekar hajlamos hibátlan koncerteket adni. (Szerzői kiadás, 2014)
