Vajon letisztultabbá válna az auditív élmény, vagy éppenséggel csorbulna a zenélés látványa híján? A kérdés persze álnaiv, hiszen titkon tudván tudjuk, hogy látvány nélkül fityfenét se ér a koncertlátogatás, s épp erről győződhettünk meg Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok idei Strauss-estjének első perceiben is. A Richard Strauss életművét Budapesten (újra)honosító vállalkozás soros koncertjéhez ugyanis mindvégig árokból szolgáltatta a zenét az együttes és az észrevétlenül érkező, a meghajlással nemigen bajlódó karmester: már akkor is, amikor fent a színpadként funkcionáló pódium még teljesen üres volt. Így szólalt meg az 1940-ben komponált Japán ünnepi zene: magyarországi bemutató gyanánt, s bizony tagadhatatlanul lagymatag hatást kiváltva a hallgatóságból. A körítés elhanyagolása-elmaradása persze csak részben felelt az öregkori mű hatástalanságáért, merthogy úgy tetszett: az alkalmi jellegű szerzemény, hatalmassá duzzasztott zenekar ide, mesteri hangszerelés oda, inkább csak kuriózumként és történeti különlegessége révén érdemelhet figyelmet.
A Japán ünnepi zene ugyanis japán állami felkérésre, a császárság fennállásának 2600. évfordulóját köszöntendő készült el, s éppígy a nemzetközi kultúrkapcsolatok jegyében született meg annak idején az est másik száma, a József-legenda is. No, de mégis micsoda különbséggel! Mert az 1914-ben, percekkel az I. világháború kitörése előtt bemutatott „balett-dráma” nem állami megrendelésből, hanem német, osztrák, francia és orosz művészek együttműködése révén jutott el a premierig: Párizsban, Gyagilev Orosz Balettjében. A József-legenda nagy és máig izgalmas mű, amelynek (újra)felfedezése emlékezetessé tette Kocsis Strauss-sorozatának 2014-es estjét, illetve estjeit.
Abban, hogy a Nemzeti Filharmonikusok törzsközönsége most rácsodálkozhatott erre a gazdag és sodróan drámai alkotásra, Kocsis Zoltán elkötelezettsége és a zenekari játék perfekciója mellett Juronics Tamásé volt az érdem. A bölcsen a komolyzenei koncertlátogatók befogadókészségéhez kalibrált táncjáték teljes értékű színházi élményt nyújtott: mindvégig jól követhető cselekménnyel, a zenekari játék egészen pazar színvonalához méltó koreográfiával, erős és nagy hatású pillanatok sorával. A koreográfiából – a müpabeli szcenírozások hagyományának megfelelően – a pódium feletti erkélyrészletekre és a nézőtéri járásokba is jutott, s ezúttal még ez utóbbi, könnyen elunható gyakorlat sem tűnt öncélúnak. Innen, a nézőtér felől érkezett a címszereplő Horváth M. Gergő, hogy megszabadítottjai azután ugyancsak errefelé távozzanak Potifár rabságából. S mindeközben a józsefi áldottság jótéteményeiből azok is részesültek ezen az estén, akik egyszerűen csak ott ültek a nézőtéren.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 12.
