WOMEX után, előtt

Santiago–Budapest

Zene

„Kedves »Platina WOMEXikói« Marton László, köszönjük húsz­éves támogatását!” – állt a belépőm hátulján. Ahogy megláttam, rögtön elszörnyedtem. – Te jó ég, már húsz éve nyomom! Ráadásul a Narancsban is megírtam minden évben! Már nyilván dögunalom… Legfeljebb abban reménykedhetek, hogy valamelyest cserélődtek az olvasóink, ahogy a womexelők köre is felfrissült. Maximum két focicsapatra telne a régi arcokból. Na, nem mintha izgatna a foci vagy a szimpla nosztalgia.

Szerencsére a 2014-es WOMEX tudott valami mást, mint a többi. Nem a koncertek színvonalát tekintve – az kábé pont olyan harmatos volt, mint szokott, amióta nem a művészeti igazgató, hanem a 7 szamurájból álló zsűri dönt a programjáról. Persze nem könnyű a dolga, hiszen a nyolcszázat is elérheti a jelentkezők száma, és intenzív lobbizás zajlik a háttérben. Ráadásul csak azok merülhetnek fel, akik nem számítanak fellépési díjra, és finanszírozni tudják az utazási és szállásköltségüket. De mondom, ez most részletkérdés.

A 2014-es – a bámulatosan hangulatos Santiago de Compostelában rendezett – WOMEX-et elsősorban az különböztette meg a többitől, hogy ünnepélyesen bejelentették: a következőnek Budapest lesz a színhelye. Napközben a Millenárison (vásár, konferenciák, filmvetítések), este a Művészetek Palotájában (és egy mellette felállított sátorban) koncertek, éjszaka pedig (parti gyanánt) az A38 hajón. A stafétát Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere vette át, hangsúlyozva, hogy Magyarország kapu szeretne lenni „a magyar, a Kárpát-medencei, a balkáni és a Kárpát-medence környékén élő szláv népek zenéjéhez”. Mint mondta, „ez lesz az első alkalom, hogy egy kelet-közép-európai ország kapja a WOMEX rendezési jogát”, és ebben a sikerben nagy szerepet játszott a Hangvető Zenei Terjesztő Társulás is, mely a nyertes pályázatot összeállította. Tény.

És hogy még emelkedettebb legyen a sztori, azt sem árt tudni, hogy Budapestnek a WOMEX indulásában is jelentős szerepe volt. 1994 februárjában ugyanis itt döntött a (szervezőket tömörítő) Világzenei Fesztiválok Európai Fóruma arról, hogy a ’93-ban befuccsolt Berlini Független Zenei Napok után önállóan, a WOrld Music EXpo keretében működik tovább. Az eredeti terv szerint minden évben máshol rendezték volna meg, de ezt felülírta az élet: az 1996-os vásár meghiúsult, Sevillában és Koppenhágában viszont három-három évben tartották.

A WOMEX-et ugyanis ott rendezik meg, ahol tulajdonosának, a berlini Piranha Artsnak többet fizetnek érte. Nagyságrendje kikövetkeztethető az Emmi államtitkárságának idén márciusban megjelent közleményéből, melyben az olvasható, hogy „előkészítéséhez és lebonyolításához a kormány 2014-ben és 2015-ben összesen mintegy 470 millió forintot biztosít”.

Ugyancsak márciusban a Hangvetőt vezető hármas (Lelkes András és Líber Endre – a Tükrös együttes tagjai –, valamint Weyer Balázs szakíró, lapunk egykori munkatársa) is közleményt adott ki, kiemelve, hogy „a budapesti rendezéssel a magyar nép- és világzenei szakma régi álma valósul meg. Már az első WOMEX-en lépett fel magyar előadó (az Ökrös zenekar), 2008-ban a Muzsikás kapta a WOMEX életműdíját; 2011-ben pedig Hungarian Heartbeats címmel a Hangvető rendezte a koppenhágai vásár megnyitóünnepségét, melynek sikere megnyitotta az utat a 2015-ös rendezés előtt.”

Tényleg régi álom. Már az első WOMEX-ről szóló beszámolóm (Magyar Narancs, 1994. október 27.) is ezzel zárult. „Úgy döntött a fesztiválfórum, hogy ezentúl minden évben máshol lesz az expó. Így aztán azon morfondíroztunk Lőkös Csabával (a fórum egyetlen magyar, a Kaláka Fesztivált képviselő tagjával) hazafelé, hogy de tényleg, ’96-ban hol máshol kéne lennie, mint…”

A legközelebb 2007-ben kerültünk az ábrándunkhoz, amikor is Budapesten a WOMEX igazgatójával, Gerald Seligmannel tárgyaltunk. Akkoriban a népszerűsége csúcsán járt a Világzenei nagyszínpad a Szigeten, és Gerald is ellátogatott. Az infrastrukturális és művészeti kérdésekben könnyen megegyeztünk, de a mögénk álló Sziget nem tudott több száz milliós támogatót találni, a WOMEX pedig elzárkózott a közös kockázatvállalástól, így végül lecsúsztunk.

Azon az első WOMEX-en amúgy két hazai zenekarunk is fellépett (az Ökrös mellett a Zsarátnok) a Cesaria Evorával, Sabri Brothersszel és Baaba Maallal fémjelzett programban. Azóta megjárta a Muzsikás, a Besh o droM, a Parno Graszt, a Mitsoura, az Anima Sound System, Lajkó Félix, a Vojasa, idén pedig a Söndörgő (képünkön).

És most vegyünk egy mély le­vegőt.

A Söndörgő ugyanis – és ha kell, most minden további nélkül a szívemre vagy platinapasszomra teszem a kezem – az elmúlt húsz WOMEX egyik legragyogóbb koncertjét adta. Emelkedetten, könnyedén, katartikusan, na és úgy, hogy minden porcikájából sugárzott az a szeretet, amit egymás és a zenéjük iránt éreznek a tagjai. Hab a tortán, hogy októberben az európai világzenei rádiósok listáját is ők vezették Tamburocket című albumukkal – hát most megláthatta a világ, hogy nem csak stúdió­viszonyok közepette képesek varázsolni. Arról nem beszélve, hogy utána, végre, baromi jó érzés volt magyarnak lenni. „The Winner is: Hungary” – súgta nekem Jaana-Maria Jukkara, az Etnosoi Fesztivál művészeti igazgatója.

Ahogy az se semmi, hogy az egymásba érő konferenciák egyik előadójának Lakatos Mónikát, a Romengo együttes lenyűgöző énekesnőjét kérték fel. Ő a cigányzene magyarországi és európai helyzetéről szerzett tapasztalatairól beszélt – talán már olvasható is a Romengo weboldalán.

Hát itt tartunk most. Után és előtt. Sokkal komolyabb sansszal – és felelősséggel –, mint bármikor.

Santiago de Compostela, október 23–26.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.