Szerencsére a 2014-es WOMEX tudott valami mást, mint a többi. Nem a koncertek színvonalát tekintve – az kábé pont olyan harmatos volt, mint szokott, amióta nem a művészeti igazgató, hanem a 7 szamurájból álló zsűri dönt a programjáról. Persze nem könnyű a dolga, hiszen a nyolcszázat is elérheti a jelentkezők száma, és intenzív lobbizás zajlik a háttérben. Ráadásul csak azok merülhetnek fel, akik nem számítanak fellépési díjra, és finanszírozni tudják az utazási és szállásköltségüket. De mondom, ez most részletkérdés.
A 2014-es – a bámulatosan hangulatos Santiago de Compostelában rendezett – WOMEX-et elsősorban az különböztette meg a többitől, hogy ünnepélyesen bejelentették: a következőnek Budapest lesz a színhelye. Napközben a Millenárison (vásár, konferenciák, filmvetítések), este a Művészetek Palotájában (és egy mellette felállított sátorban) koncertek, éjszaka pedig (parti gyanánt) az A38 hajón. A stafétát Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere vette át, hangsúlyozva, hogy Magyarország kapu szeretne lenni „a magyar, a Kárpát-medencei, a balkáni és a Kárpát-medence környékén élő szláv népek zenéjéhez”. Mint mondta, „ez lesz az első alkalom, hogy egy kelet-közép-európai ország kapja a WOMEX rendezési jogát”, és ebben a sikerben nagy szerepet játszott a Hangvető Zenei Terjesztő Társulás is, mely a nyertes pályázatot összeállította. Tény.
És hogy még emelkedettebb legyen a sztori, azt sem árt tudni, hogy Budapestnek a WOMEX indulásában is jelentős szerepe volt. 1994 februárjában ugyanis itt döntött a (szervezőket tömörítő) Világzenei Fesztiválok Európai Fóruma arról, hogy a ’93-ban befuccsolt Berlini Független Zenei Napok után önállóan, a WOrld Music EXpo keretében működik tovább. Az eredeti terv szerint minden évben máshol rendezték volna meg, de ezt felülírta az élet: az 1996-os vásár meghiúsult, Sevillában és Koppenhágában viszont három-három évben tartották.
A WOMEX-et ugyanis ott rendezik meg, ahol tulajdonosának, a berlini Piranha Artsnak többet fizetnek érte. Nagyságrendje kikövetkeztethető az Emmi államtitkárságának idén márciusban megjelent közleményéből, melyben az olvasható, hogy „előkészítéséhez és lebonyolításához a kormány 2014-ben és 2015-ben összesen mintegy 470 millió forintot biztosít”.
Ugyancsak márciusban a Hangvetőt vezető hármas (Lelkes András és Líber Endre – a Tükrös együttes tagjai –, valamint Weyer Balázs szakíró, lapunk egykori munkatársa) is közleményt adott ki, kiemelve, hogy „a budapesti rendezéssel a magyar nép- és világzenei szakma régi álma valósul meg. Már az első WOMEX-en lépett fel magyar előadó (az Ökrös zenekar), 2008-ban a Muzsikás kapta a WOMEX életműdíját; 2011-ben pedig Hungarian Heartbeats címmel a Hangvető rendezte a koppenhágai vásár megnyitóünnepségét, melynek sikere megnyitotta az utat a 2015-ös rendezés előtt.”
Tényleg régi álom. Már az első WOMEX-ről szóló beszámolóm (Magyar Narancs, 1994. október 27.) is ezzel zárult. „Úgy döntött a fesztiválfórum, hogy ezentúl minden évben máshol lesz az expó. Így aztán azon morfondíroztunk Lőkös Csabával (a fórum egyetlen magyar, a Kaláka Fesztivált képviselő tagjával) hazafelé, hogy de tényleg, ’96-ban hol máshol kéne lennie, mint…”
A legközelebb 2007-ben kerültünk az ábrándunkhoz, amikor is Budapesten a WOMEX igazgatójával, Gerald Seligmannel tárgyaltunk. Akkoriban a népszerűsége csúcsán járt a Világzenei nagyszínpad a Szigeten, és Gerald is ellátogatott. Az infrastrukturális és művészeti kérdésekben könnyen megegyeztünk, de a mögénk álló Sziget nem tudott több száz milliós támogatót találni, a WOMEX pedig elzárkózott a közös kockázatvállalástól, így végül lecsúsztunk.
Azon az első WOMEX-en amúgy két hazai zenekarunk is fellépett (az Ökrös mellett a Zsarátnok) a Cesaria Evorával, Sabri Brothersszel és Baaba Maallal fémjelzett programban. Azóta megjárta a Muzsikás, a Besh o droM, a Parno Graszt, a Mitsoura, az Anima Sound System, Lajkó Félix, a Vojasa, idén pedig a Söndörgő (képünkön).
És most vegyünk egy mély levegőt.
A Söndörgő ugyanis – és ha kell, most minden további nélkül a szívemre vagy platinapasszomra teszem a kezem – az elmúlt húsz WOMEX egyik legragyogóbb koncertjét adta. Emelkedetten, könnyedén, katartikusan, na és úgy, hogy minden porcikájából sugárzott az a szeretet, amit egymás és a zenéjük iránt éreznek a tagjai. Hab a tortán, hogy októberben az európai világzenei rádiósok listáját is ők vezették Tamburocket című albumukkal – hát most megláthatta a világ, hogy nem csak stúdióviszonyok közepette képesek varázsolni. Arról nem beszélve, hogy utána, végre, baromi jó érzés volt magyarnak lenni. „The Winner is: Hungary” – súgta nekem Jaana-Maria Jukkara, az Etnosoi Fesztivál művészeti igazgatója.
Ahogy az se semmi, hogy az egymásba érő konferenciák egyik előadójának Lakatos Mónikát, a Romengo együttes lenyűgöző énekesnőjét kérték fel. Ő a cigányzene magyarországi és európai helyzetéről szerzett tapasztalatairól beszélt – talán már olvasható is a Romengo weboldalán.
Hát itt tartunk most. Után és előtt. Sokkal komolyabb sansszal – és felelősséggel –, mint bármikor.
Santiago de Compostela, október 23–26.
