Lemez

World music: hagyjuk

Zene

az olcsó meneteket másra, már megint olyan lemezekről lesz szó, amik túl jól sikerültek ahhoz, hogy népszerűvé váljanak.

Dálava: Dálava Már nemegyszer elképedhettünk attól, hogy a New York-i avantgárd milyen érzékenységgel nyúl a kelet-európai népzenékhez. A legemlékezetesebben alighanem a klezmer frontján tette, de amit a bukaresti gyökerű Sanda Weigl művelt a román cigánydalokkal, az sem piskóta. Most pedig a morva ihletettségű Dálava után nyalhatjuk meg tíz ujjunkat minimum.

A Dálava magját egy házaspár alkotja: Julia Ulehla énekesnő az opera világából dobbantott, míg a gitáros Aram Bajakian Lou Reed, Diana Krall és Frank London zenekaraiban futtatta be a nevét. De a társaik sem kutyák, a gimbris Shanir Blumenkranz és a két vonós, Tom Swafford és Skye Steele ugyancsak a legkeresettebb zajongók közül valók. Ami pedig a dalokat illeti, azokat Julia dédnagyapja, a biológus Vladimir Úlehla írta le Strážnice faluban még az első világháború előtt. Nem vette fel, csak leírta őket, de talán nem is baj: a képzelet olykor megbízhatóbb forrás bármely adatközlőnél.

Az persze nélkülözhetetlen, hogy olyan extra tálalással párosuljon, mint amilyen a Dálaváé. Már alapból fantasztikus az ének: zsigeri és felkavaró. Ami pedig mögötte zajlik, az rogyásig tele van invencióval, úttöréssel és költészettel. Az egyik pillanatban atmoszferikus, a másikban durván rockos, a harmadikban szívszorító, de soha nem unalmas vagy öncélú. Nyilván ízlések és pofonok dolga, hogy melyik számára esküszünk: részemről az Ach, bože mùj, az Ej lásko, lásko és a Hájicku zelený jöhet bármikor. (Sanasar Records, 2014)

 

 

 

 

Axel Krygier: Hombre De Piedra
A Buenos Aires-i Axel Krygier a ZZK nevű kollektívában tűnt fel, melyet a digitális cumbia letéteményeseként tartanak számon. Szerepe volt továbbá egy rakás színházi és filmzene megalkotásában, a lemezpiacon pedig immár az ötödik albumával vétette észre magát. Ez a Hombre De Piedra annyiban megfelel a korábbi dobásainak, hogy szinte minden latin stílusból csipeget, az viszont sajátossá teszi, hogy tematikus: egy kőkorszaki alak történeteit énekli meg.

És ami még fontosabb: szinte végig élvezetesen. Szerencsénkre Axel most megmaradt a billentyűknél, nem ragadta magával valami multis bizonyítási vágy, inkább összehozott egy kimondottan tisztességes zenekart. Ezzel úgy tudta a maga medrébe terelni rockabillys (Tiempo y Tierra), spaget­ti­westernes (Mosquito), elektro-tangós (Mi piel de animal), perui pszichedelikus (Changarin), mexikói cumbiás (Alcohol) és más befolyásait, hogy az ön­azonosságán ne essék csorba, és hogy még véletlenül se feleljen meg a kommersz latin pop elvárásainak. (Crammed Discs, 2015)

 

 

 

 

Rústica: Rústica A spanyol világzene legnépszerűbb előadói manapság Katalónia és Andalúzia földjén teremnek, ahol a jelképes helyi hagyományok – a flamenco és a rumba – mellett virágba borult a fúziós latin pop. Ez persze nem dráma, némelyik társaság igazán tisztességesen igyekszik összeboronálni a dolgait, de miután kimulattuk magunkat, érdemes elmerülni az északabbra eső régiók folkosabb hagyományaiban is. Más kérdés, hogy például a galíciai muzsikusok közül bennem eddig csak Mercedes Peón, minden idők kopasz énekesnője hagyott mély nyomot, akiben példaértékűen testesült meg a hagyomány és a frissesség.

De most újra leesett az állam. A Rústica nevű projekt mögött négy helyi zenész – a dudás Cristina Pato, az ütős-énekes Davide Salvado, a tekerőlantos Anxo Pintos és a harmonikás Roberto Comesana – alkalmi együttese áll. Csupa régi népdallal tettek csodát – megőrizve archaikus hangvételüket, de közben valami olyan varázsköpenybe bújtatva őket, amitől több mint korszerűvé: egyenesen időtlenné váltak. Mindössze nyolc szám a mű, de könyörtelenül odaszögeztek a lemezjátszó elé. A Rústica nem tűri a mellébeszélést, kikacsingatást. Súlyosan drámai, mélyen tiszta és tisztán mély zene ez, az a fajta, ami után nagyon nehéz megszólalni. (Fol Musica, 2015)

 

 

 

 

Khamoro: Barnuljunk együtt! A Khamoro harmadik albuma kétségtelenné tette, hogy a magyarországi roma színtér egyik legjelentősebb együttesével van dolgunk. Hat évvel ezelőtt, amikor napvilágot látott a második albumuk, a fülszövegében Szentandrássy István egy öreg cigány szavait idézte, ahogy a Napot – a Khamorót – várja, mely „örök meleg fényével, zenéjével felvidítja ezt a nagyon szomorú, bánatfolyókon élő világot!”.

Nos, a név kötelez, és ezt pontosan tudják a Farkas Zsolt vezette Khamoro tagjai. Ahogy azt is, hogy sokkal ragyogóbb az elhivatottságuk annál, mint hogy beálljanak a bulisan lightos cigányzenekarok sorába. Feldolgozásaik mélyen belülről fakadnak, többségükben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből, ahonnan nagy elődjük, a Kalyi Jag is indult. De a Dunántúlon sem kell félteni őket – tanúsítja többek közt a Dukhal moro terno trajo című szívszorító hallgató, nem beszélve az erdélyi, a balkáni és az orosz befolyásaikról. Nincs ebben a korongban semmi szemfényvesztés: pontosak és mértéktartóak az arányai, magas szintű énekes és hangszeres tudást takar, ráadásul a változatosság és a változékonyság közötti különbséggel is pontosan tisztában van. Kéretik utánajárni. (Sziromnyi Művészeti és Oktatási Egyesület, 2014)

Neked ajánljuk