Koncert

Buzuki hangja szól

A Dead Can Dance Budapesten

  • - minek -
  • 2012. november 7.

Zene

A Dead Can Dance, ezt utólag már nyugodtan elmondhatjuk, élőben is maximálisan eleget tesz még a legközhelyesebb rajongói elvárásoknak is. És mégis: néha azért csak tátva marad az ember szája! Lisa Gerrard és Brendan Perry ismételt alkotói egymásra találása a színpadon is gyümölcsözik, ahol stafétaszerűen adják át egymásnak a vezető vokálszólamokat. A Perry hangján intonált Children Of The Sun felütésnek korrekt, de a koncertterem akkor izzik fel, amikor Gerrard énekli az új lemez, az Anastasis egyik kulcsdalát, az Anabasist. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy oktávokon átívelő hangja a régi: meghökkentő, nyaktörő hajlításokat is megbicsaklás nélkül abszolváló, virtuóz - sorolhatnánk az elragadtatott jelzőket, melyek között csak ritkán jut eszünkbe, hogy öncélú. A rendre egymásra tromfoló főszereplők rutinosan zsonglőrködnek a hangokkal és az emóciókkal. A Kikóban előbb Gerrard bűvöli el varázsos vokáljával a publikumot, majd jön Perry meghökkentő buzukiszólója. Utóbbi (a titkos Zsarátnok-vonalat erősítendő) több egzotikusnak szánt zenei elemet is beemel a programba: a címe alapján egészen más irányú képzettársításokat keltő Lamma Badát andalúziai mór dalként prezentálja, és arabul énekli, az Ime Perzakias pedig klasszikus, görögül megszólaló rembetika. Gerrard a Sanveannal hódít - nem is véletlen, hogy ennek, no meg a drámai Host Of The Seraphimnak lesz nagyobb sikere, s nem a Gladiátor betétdalának.


Fotó: Sióréti Gábor

 

Több zenei csemegét kifejezetten a háromfelvonásos ráadásblokkra tartogatnak. Például itt adják elő az 1984-es This Mortal Coil albumra készített saját dalukat, a Dreams Made Flesht is - egy csipetnyi klasszikus 4AD-kezelés, Gerrard emitt tényleg túlvilági tónusán, kínai citeracicegéssel. Azután még Perry is nekiveselkedik a Tim Buckley-féle Song To The Sirennek - ez azért sokkal jobb volt Liz Frasertől az előbb említett TMC-albumon... Egyszer még visszatérnek, és Gerrard eldanolhatja az ír népdalfeldolgozást, a Rising Of The Moont - egy pillanatra mintha egy másik, sötétebb, démonibb énje szólna belőle. Tulajdonképpen nem is ők tehetnek róla, de zajos siker ide vagy oda, a katarzis, a transzcendencia megélése (amit sokan társítanak hozzájuk, s melynek megható jele a térítőmunkát végző krisnások feltűnése a csarnok előtt) elmarad. Hiába szárnyal Gerrard hangja az égben, ez a produkció bizony két lábbal a földön jár. Csoda, misztérium, de még igazi zenei reveláció sem történik - ám néha ennél kevesebb is elég egy jó emlékhez.

Papp László Budapest Sportaréna, október 17.


Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.