Interjú

Olajoshordók miatt

Lisa Gerrard - Dead Can Dance

Zene

Budapesti koncertje előtt a zenekar énekesnője hollywoodi ellenszenveiről, egy bozóttűz fontosságáról és három zenetörténeti jelentőségű hordóról beszélt nekünk.

Magyar Narancs: Egy interjúban mondta, hogy különösen jó humorérzékre van szüksége annak, aki abban a fajta zenében utazik, mint önök. Ezek szerint még önt is lehangolja olykor a Dead Can Dance zenéje?

Lisa Gerrard: Az ember hajlamos arra, hogy a kelleténél komolyabban vegye magát, ha meg még művész is, akkor még könnyebben eltelhet magától. Ilyenkor különösen jól jön a humor. Így érthettem. A zenénkbe nem nagyon szivárog át a humor, ez igaz, de ez nem azt jelenti, hogy halálosan komolyan vennénk magunkat, miközben dolgozunk.

MN: Honnan jött a DCD korai stílusa?


Fotó: Sióréti Gábor

 

LG: Amikor Brendan és én először találkoztunk, ő a Marching Girls nevű zenekarban basszusgitározott, én meg énekeltem és különböző hangszereken, a tangóharmonikán meg a yang chinen játszottam. Volt a barátnőmnek egy apró hálószoba-stúdiója az ausztráliai Belgrave-ben: kérdeztem Brendant, van-e kedve átugrani, és ő hamarosan be is állított - egy szál hangszer nélkül. Én azt hittem, zenélni jön, ő valami mást hitt, volt egy kis félreértés, de ha már ott volt, kerített gyorsan néhány kerozinoshordót, és elkezdett rajtuk dobolni. Ő dobolt az olajoshordókon, én meg a yang chinen játszottam, és énekeltem. Az a darab, ami akkor és ott született, hozta meg az első lemezszerződésünket is. Ez volt a Frontier - elég erős szám még ma is. Szoktuk is játszani, csak az a bökkenő, hogy sosem sikerül eltalálni a kerozinoshordók eredeti hangzását. Megpróbáltuk, de lehetetlen. Három olajoshordónak köszönhetjük, hogy a Dead Can Dance létezik.

MN: Az pedig a 2009-es nagy ausztráliai bozóttűznek köszönhető, hogy 16 év után új lemezzel jelentkeztek.

LG: Brendan akkor már rég nem állt szóba velem, valamiért nagyon dühös volt rám. Ő már csak ilyen, mindig valamiért megharagszik, többnyire valami semmiségért. Mindig is sokat veszekedtünk. Amikor a tűz kitört, már vagy hat éve színét se láttam, azzal váltunk el, hogy soha többé nem akar látni. És akkor kitört a bozóttűz; a házam akár le is éghetett volna. Brendan persze azonnal telefonált, hogy megvagyok-e. Ismét elkezdtünk beszélni, és ha mi elkezdünk beszélni, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb nekiálljunk valamin dolgozni. Ausztráliának lángokban kellett állnia, hogy ismét legyen Dead Can Dance.

MN: Sokan azt sem tudják, mi fán terem a DCD, de a Gladiátorban előadott, hatalmas slágerré vált dalát akkor is ismerik. Pedig elég nehezen adta a fejét filmzeneírásra.

LG: Mert nem tudtam, hogyan kell csinálni. Sosem tanultam, és ami azt illeti, sosem szerettem a filmzenét. Mindig is azt gondoltam, hogy a filmzene azoknak szól, akik nem szeretik a zenét. Cinikus eszköz, megmondja, mikor mit érezz. Amikor Michael Mann először felkeresett, megpróbáltam elhajtani, mondván, forduljon máshoz, én ehhez nem értek, és nem is érdekel. Az lett a vége, hogy néhány már létező munkámat felhasználta a Szemtől szemben című filmjében. És nem tágított, mert amikor A bennfentest készítette, újra felkeresett, ezúttal viszont már azzal jött, hogy csináljam én a film teljes zenéjét. Mondtam, hogy szó sem lehet róla.

MN: Végül mivel győzte meg?

LG: Mondtam, nem tudok filmzenét írni. Mondta, de tudsz. Csináld a magad dolgát, én majd segítek! És tényleg segített. De ennél többet is tett; felépítette a stúdióm tökéletes mását Hollywoodban. Három nap alatt kész volt. Jellemző, ilyen is csak Hollywoodban történhet! Amikor megláttam a kész stúdiót, akkor kezdtem csak igazán ferde szemmel nézni Hollywoodra. Akkor vált mély meggyőződésemmé, hogy ezektől bármi kitelik.

MN: Még az is, hogy a Gladiátorért Golden Globe-bal jutalmazzák.

LG: Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen díj a világon. De miért is tudtam volna! Én egy egészen más világban mozogtam, és soha egy percre sem érdekelt az amerikai mainstream mozi. Most, hogy magam is részt vettem egy-kettőben, azért már látom az értelmét.

MN: És Michael Mann-nal zavartalan volt a munka?

LG: Olyan volt, mint egy egyetemi kurzus. Volt egy pont, amikor rá kellett döbbennem, mennyire tudatlan vagyok. Mann megkért rá, hogy komponáljak zenét egy jelenethez, amiben nem történik más, mint hogy Russell Crowe beszáll egy liftbe. Mire én, hogy nem, én oda nem teszek zenét. Mire ő, hogy mégis mit gondolok magamról, ez itt nem az Önök kérték, ő azért fizet engem, hogy ott legyen zene, ahol ő akarja. Én meg, hogy miért nem rak oda valami meglévő zenét. Mégis, mit szeretne, hogy szerezzek, egy áriát vagy egy tizenharmadik századi templomi művet? Egy jelenethez, amiben egy fickó áll a liftben! Na, akkor egyszerre csak hirtelen nagy csend lett a szobában. Nem tudtam, hogy Michael Mann-nal nem lehet ujjat húzni. Ennyire nem ismertem a hollywoodi járást. Az emberek meg csak hüledeztek, hirtelen csupa elsápadt arc vett körül. És Mann erre mit tett? Elvitetett az egyik emberével egy hatalmas belvárosi banképület előcsarnokába. Vidd el, hagyd ott, és menj érte egy óra múlva - ezt mondta neki. Nekem meg csak annyit mondott, hogy ülj le, hunyd le a szemed, és nyisd ki a füled. Fogalmam sem volt, mire megy ki a játék, csak annyit tudtam, hogy nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem. De végül is leültem, és úgy tettem, ahogy mondta, behunytam a szememet, és füleltem. És lassan a zajokból, azokból, amik az utcáról szűrődtek be és a bentiekből, egyszer csak összeállt egy ambient szám. Úgyhogy én is ezt tettem: írtam a liftes jelenethez egy ambient számot.

A Dead Can Dance pesti koncertjéről szóló kritikánk itt olvasható.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.