Magyar Narancs: Egy interjúban mondta, hogy különösen jó humorérzékre van szüksége annak, aki abban a fajta zenében utazik, mint önök. Ezek szerint még önt is lehangolja olykor a Dead Can Dance zenéje?
Lisa Gerrard: Az ember hajlamos arra, hogy a kelleténél komolyabban vegye magát, ha meg még művész is, akkor még könnyebben eltelhet magától. Ilyenkor különösen jól jön a humor. Így érthettem. A zenénkbe nem nagyon szivárog át a humor, ez igaz, de ez nem azt jelenti, hogy halálosan komolyan vennénk magunkat, miközben dolgozunk.
MN: Honnan jött a DCD korai stílusa?
Fotó: Sióréti Gábor
LG: Amikor Brendan és én először találkoztunk, ő a Marching Girls nevű zenekarban basszusgitározott, én meg énekeltem és különböző hangszereken, a tangóharmonikán meg a yang chinen játszottam. Volt a barátnőmnek egy apró hálószoba-stúdiója az ausztráliai Belgrave-ben: kérdeztem Brendant, van-e kedve átugrani, és ő hamarosan be is állított - egy szál hangszer nélkül. Én azt hittem, zenélni jön, ő valami mást hitt, volt egy kis félreértés, de ha már ott volt, kerített gyorsan néhány kerozinoshordót, és elkezdett rajtuk dobolni. Ő dobolt az olajoshordókon, én meg a yang chinen játszottam, és énekeltem. Az a darab, ami akkor és ott született, hozta meg az első lemezszerződésünket is. Ez volt a Frontier - elég erős szám még ma is. Szoktuk is játszani, csak az a bökkenő, hogy sosem sikerül eltalálni a kerozinoshordók eredeti hangzását. Megpróbáltuk, de lehetetlen. Három olajoshordónak köszönhetjük, hogy a Dead Can Dance létezik.
MN: Az pedig a 2009-es nagy ausztráliai bozóttűznek köszönhető, hogy 16 év után új lemezzel jelentkeztek.
LG: Brendan akkor már rég nem állt szóba velem, valamiért nagyon dühös volt rám. Ő már csak ilyen, mindig valamiért megharagszik, többnyire valami semmiségért. Mindig is sokat veszekedtünk. Amikor a tűz kitört, már vagy hat éve színét se láttam, azzal váltunk el, hogy soha többé nem akar látni. És akkor kitört a bozóttűz; a házam akár le is éghetett volna. Brendan persze azonnal telefonált, hogy megvagyok-e. Ismét elkezdtünk beszélni, és ha mi elkezdünk beszélni, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb nekiálljunk valamin dolgozni. Ausztráliának lángokban kellett állnia, hogy ismét legyen Dead Can Dance.
MN: Sokan azt sem tudják, mi fán terem a DCD, de a Gladiátorban előadott, hatalmas slágerré vált dalát akkor is ismerik. Pedig elég nehezen adta a fejét filmzeneírásra.
LG: Mert nem tudtam, hogyan kell csinálni. Sosem tanultam, és ami azt illeti, sosem szerettem a filmzenét. Mindig is azt gondoltam, hogy a filmzene azoknak szól, akik nem szeretik a zenét. Cinikus eszköz, megmondja, mikor mit érezz. Amikor Michael Mann először felkeresett, megpróbáltam elhajtani, mondván, forduljon máshoz, én ehhez nem értek, és nem is érdekel. Az lett a vége, hogy néhány már létező munkámat felhasználta a Szemtől szemben című filmjében. És nem tágított, mert amikor A bennfentest készítette, újra felkeresett, ezúttal viszont már azzal jött, hogy csináljam én a film teljes zenéjét. Mondtam, hogy szó sem lehet róla.
MN: Végül mivel győzte meg?
LG: Mondtam, nem tudok filmzenét írni. Mondta, de tudsz. Csináld a magad dolgát, én majd segítek! És tényleg segített. De ennél többet is tett; felépítette a stúdióm tökéletes mását Hollywoodban. Három nap alatt kész volt. Jellemző, ilyen is csak Hollywoodban történhet! Amikor megláttam a kész stúdiót, akkor kezdtem csak igazán ferde szemmel nézni Hollywoodra. Akkor vált mély meggyőződésemmé, hogy ezektől bármi kitelik.
MN: Még az is, hogy a Gladiátorért Golden Globe-bal jutalmazzák.
LG: Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen díj a világon. De miért is tudtam volna! Én egy egészen más világban mozogtam, és soha egy percre sem érdekelt az amerikai mainstream mozi. Most, hogy magam is részt vettem egy-kettőben, azért már látom az értelmét.
MN: És Michael Mann-nal zavartalan volt a munka?
LG: Olyan volt, mint egy egyetemi kurzus. Volt egy pont, amikor rá kellett döbbennem, mennyire tudatlan vagyok. Mann megkért rá, hogy komponáljak zenét egy jelenethez, amiben nem történik más, mint hogy Russell Crowe beszáll egy liftbe. Mire én, hogy nem, én oda nem teszek zenét. Mire ő, hogy mégis mit gondolok magamról, ez itt nem az Önök kérték, ő azért fizet engem, hogy ott legyen zene, ahol ő akarja. Én meg, hogy miért nem rak oda valami meglévő zenét. Mégis, mit szeretne, hogy szerezzek, egy áriát vagy egy tizenharmadik századi templomi művet? Egy jelenethez, amiben egy fickó áll a liftben! Na, akkor egyszerre csak hirtelen nagy csend lett a szobában. Nem tudtam, hogy Michael Mann-nal nem lehet ujjat húzni. Ennyire nem ismertem a hollywoodi járást. Az emberek meg csak hüledeztek, hirtelen csupa elsápadt arc vett körül. És Mann erre mit tett? Elvitetett az egyik emberével egy hatalmas belvárosi banképület előcsarnokába. Vidd el, hagyd ott, és menj érte egy óra múlva - ezt mondta neki. Nekem meg csak annyit mondott, hogy ülj le, hunyd le a szemed, és nyisd ki a füled. Fogalmam sem volt, mire megy ki a játék, csak annyit tudtam, hogy nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem. De végül is leültem, és úgy tettem, ahogy mondta, behunytam a szememet, és füleltem. És lassan a zajokból, azokból, amik az utcáról szűrődtek be és a bentiekből, egyszer csak összeállt egy ambient szám. Úgyhogy én is ezt tettem: írtam a liftes jelenethez egy ambient számot.
A Dead Can Dance pesti koncertjéről szóló kritikánk itt olvasható.
