Callas, Gruberova, Montserrat Caballé után mezzoszopránként elénekelni a bel canto egyik legnagyobb szerepét - istenkísértésnek látszik. De ezt a Normát fölösleges másokéhoz méricskélni. Bartoli meg akarta tisztítani Bellini teremtményét az évszázadok alatt rárakódott természetellenességtől, a dívák cicomáitól. Ma a régi zenei mozgalom már nem csak azt jelenti, hogy egy adott művet korhű hangszereken, az eredeti hangzáshoz közelítő előadásmóddal adnak elő. Bartoli a kutatások, az eredeti előadásról előásott anyagok és Bellini írásai alapján rekonstruáltatott egy Normát. Előadása a prima la musica poi le parole praxisából indul ki, vagyis abból, ahogy azt a bel cantóban értelmezték (a zene elsődlegességét hirdetve a szöveggel szemben). Tehát nem az a kérdés, jobb-e Bartoli Normája, mint Callasé, jobban átéli-e a druida papnő szerepét, hanem hogy tud-e valóban és merőben más, a bel canto lényegét közvetítő előadás lenni. És tud, köszönhetően a Giovanni Antonini vezette La Scintilla zenekarnak, meg természetesen Bartolinak, aki mellett mindenki csak ministráns. Hihetetlen érzelmi telítettség, teltség, bőség jellemzi, szinte pusztító őserő. A Norma az ő előadásában nem diadémos, kosztümös szerep, hanem egy hús-vér nő megnyilatkozása. Ugyanakkor ez nem győzött meg róla, hogy ezentúl Bartolinak egyfolytában bel cantót kell énekelnie.
Bellini: Norma. DECCA, 2013
