Kiterjedt példatára van már a country-western repertoár és kifejezéskészlet megjelenítésének a jazz közegében. Ezeknek a fúziós törekvéseknek az egyik kulcsfigurája Bill Frisell gitáros, aki majdnem olyan fontos szerepet tölt be, mint a zenekarvezető. Frisell a közvetítő a két elsődleges szólista, Lloyd és Williams között; ő és a steel gitáros Greg Leisz már játszottak az énekesnő korábbi produkcióiban is. Ami azt illeti, a 65 éves Lucinda Williams pályája 1998-ig inkább csak komótosan csörgedezett még a szerzői Grammy-díja ellenére is. A Car Wheels on a Gravel Road című album, egy rockosabb megközelítésű lemez tette nagyobb körben ismertté – mások mellett Frisell közreműködésének köszönhetően –, és azóta sokat hallani róla. A 80. születésnapját tavasszal ünneplő Charles Lloyd is fáradhatatlan. A jazzszaxofonozás terén óriás jegenyefához lehet hasonlítani: toronymagas és egyedülálló. A Marvelst Lloyd nemrég indította útjára, és nem meglepő, hogy második projektjük már énekessel egészült ki. Így már két megjelenési formája van a zenekarnak, az instrumentális, illetve az énekessel készült felvételek. Ha nem lenne Frisell, teljesen kettészakítaná a lemezt a vokális és a hangszeres rész különbözősége. Ez a produkció Budapesten is bemutatkozott nyáron, akkor Lukács Miklóssal kiegészülve, és úgy az arányok is kezdtek helyreállni. Williams produkciója öregebbet mutat, mint a tizenöt évvel idősebb Lloyd a fényes hangfüggönyeivel és fájdalmasan gyönyörű futamaival. Az énekesnő nagyon présel, ami lehet a country sajátossága – érzelmeit őszintének érzem –, ennek ellenére görcsösnek hat. A páratlan sorszámú számok Lloyd, a párosak az énekesnő számai, aki a többiben nem is énekel. Lehet, hogy nem csak én, de a producerek is érezték, hogy a két szólista felfogása ennyire széttartó?
Blue Note/Universal, 2018
