Az élet rövid, Tandori hosszú - mondja a kritikus. És igaza is van. Ám abból, hogy az ars longa, a vita meg brevis, vagyis abból, hogy bizonyosan nem fogunk mindent megismerni, hogy (Ottlik szerint: botrányosan) kevés időt adtak az égiek, szerintem nem elfordulás vagy erőltetett munkatempó, hanem inkább valamiféle folyamatos készenlét szándéka következik. Folyamatos, ugrásra kész figyelem. Tandorit is így szándékozom figyelni évek óta, és ha nem is megy mindig, az biztos, hogy például most is ugranom kell. A Szín című versbe bele (Élet és Irodalom, 1996. május 31., 27. l., illusztráció: Tandori Dezső). Körülbelül azokhoz a sorokhoz érkezem, hogy Ne csodálkozz vívmányaimon! Ugyan, hogy / készen kell rá lenni, hogy az minden!
Ejnye, no. Nem volt víz a medencében. Ezt a folyamatos készenlét-dolgot éppen Tandoritól tanultam, mondja, már évek óta, folyamatosan, hogy honnan van, meg hogy Arany hogyan fordította, azt is, beleivódott rég a (nem csak olvasói) zsigereimbe, de mostanra kiszivattyúzta, a ravasz!, az unalomig ismertnek vélt versmedencéből, feltöltötte mással, más anyaggal, mű-üveggel, műhomok trapézokkal, köddel, esővel, széllel, kávéval, kenyérrel, zabbal, karácsonnyal, fokhagymás lacikonyhák illatával, "És-így-tovább" a dolgok netovábbja; az anyagi / világban csak anyagi kérdéseket ismerek, és így / tovább: ilyeneket jegyzek fel. Egy oroszkrém torta!, aztán persze előbukkan a mezőny, ezt is régóta unni véltem, be is futnak, de hova lett Fura Idő? (Ló, természetesen.) Másnap olvastam, meghalt. Kétszáz yarddal / a cél előtt. Összerogyott és meghalt. Megkoccantom / a repülőgép műanyag ablakát. Készen kell rá lenni.
Készen kell rá lenni. Mégis tehát. Ámde, persze: a halálra is, mindenekelőtt arra. Most nem az, hogy kiszúrás, hogy meghalsz, kiszúrás / veled, vagy hogy az külön bármi. Az külön, bárhogy / úgy látszik is, az külön: semmi. Mégis, eljutsz, na mondjuk, "eljutsz". Ennyit mond csak, ilyen röviden (kell neki az a másik terjedelem, hogy aztán, azon belül ilyen csomósodásokban lehessen hihetetlenül tömény - nekünk van e hossz, kíméletből, némi jaffa, mondjuk fogorvos vagy keserű, emészthetetlen falatok, kortyok előtt-után), s lebomlott máris nagyjából az egész, amit csak azért gondoltál eddig, mert lusta voltál gondolni bármit is, magad. Persze, átharapni a fiolát, az / lenne még elfogadható, de kinek van olyanja. Mondjuk, erre lenne jó egy gépkocsi.
És az olvasó itt bátran tarthat is egy hálás, ijedt és alázatos szünetet, mert a fecsegés, az ÉS utolsó előtti oldalán - vajon készen volt-e rá? - belehasított az életbe, meglazított néhány pöcköt, ami az egészet tartja, vissza kellene betonozni valahogy, mert széthull, rögtön, az egész, Az élet anyagi kérdése: hogy elintézzük. / Legyünk túl rajta. Az "öngyilkosság" szó semmit sem / jelent. A fogalom? Nekem csak annyit, hogy nem lenne jó / bárhogy. Bárhogy azért nem. Így megy ez: mire visszabetonoznád, a hang már előtted rohan a tükörsima, függőleges betonfalon, már a következő létfontosságú tartókarral machinál, rohannod kell neked is utána, élet, öngyilkosság, szépérzék, méltóság oda, de mire utoléred, már kifújta magát, felsegít, nevet, cigarettára gyújt, s azt mormogja maga elé, neked: Még hogy én. / Aki egy font tíz pennyt meggondolok, föltegyem-e.
Irodalom? Költészet? Művész? A bölcsesség forrása? Hülyeség volt, barátom, ez is. Ne csodálkozz vívmányaimon.
De azért mondja tovább. Nem az, hogy "hagyjanak engem békén", de nekem senki sincs, és ezért, hogy nekem így tud / senki lenni, kár lenne ennyi kín közepette. És csak mondja, mondja fáradhatatlanul, emlékezik, múltján búsong, szappanoperásan, sírva, önsajnálva, könyörtelenül tovább, meg kell lennie a napi adaggal, veri a Royal 200-ast, de az eddigiek után ebben mégiscsak van annyi vallomás, hogy az olvasó megkönyörül rajta, melléje guggol, s gondolkodik, vele, tovább. És nyit egy új bekezdést.
a gyertyákat hiába égetem,
ez mind elmúlt, mit pont csak az ne múlna el,
ami volt velünk, mikor csak az volt, ami velünk
volt, másról sincs tudomásunk, és mi múlunk, múlunk,
akkor milyen alapon maradna pont, ami volt velünk?
Nincs terem most újra bejárni e maximálisan belakott szöveg összes motívum- és emblémaösvényét. És pláne nincs terem részletesen rámutatni az eddigi életműben mindarra, ami itt törlésjel alá kerül, de a nagyszabású éppen az, hogy felesleges is lenne, mert mindaz jelen van, látszik, s úgy töröltetik el. Fura Idő, Scent of Power, Hi Rock. Szpéró. A pasztellzöld-kék kis templom. A holnapi versenyek. A holnapi posta. A holnapi készülődés a holnaputáni nyavalygásra. Mo Ichi Do. Iffee. Sparrows Hall, Fox Sparrow, Alisetta. Samsolom. De ezek után rögtön az, hogy na, én ezzel a sok kedvessel / kedves névvel, mit csinálok, mit csináljak? Odahagyni valamit, ami létezik, szép és erős, a birtokunkban is van, s még csak meg sem untuk. Továbblépni, pontosan tudván, mi mindent hagyunk el - ebben áll az erő. Az ereje annak, aki minden kiterjedésében birtokolja saját hangját. Azt a hangot, amin kívül egyáltalán nem is létezik. Ez itten / nyavalyog, ez itten meghalásra van, és akkor én, / hogy ez még ráadásul én vagyok. Merciless. Csak ő maradt. (Egy ló, természetesen.) Sein zum Tode. Mi van ezután.
Két és fél éve nyáron itt nem aludtam éjjel.
Égettem gyertyám Szpéró halálévfordulóján.
Másnap egy Nessun Dorma nevű ló nyert, és
úgy tudtam, nekem történt, most semmit sem tudok,
amit tudni kéne, külön, persze, elszálazódnak
dolgok: "de szép a fákon át a Norfolk Hotel
fényár homlokzata, halvány krém és ezüst szürke,
mint karácsony előtti délután abban a kisvárosban".
Pop Art és Posztmodern, Newman és Maradona, és ez,
amit írok, miért is kéne a léthez több, mint ami
fenntartása, a többi a létre tartozik, legyen velem, ami
tud és - köszönöm szépen - ami akar."
A lét fenntartás nélküli elfogadása után egy könyörtelen pillantás rávetül a létfenntartó Szépség folyamára. Hogy folyamatos mozgásában fenntarthassa azt.
