Azok a jó le Carré- (alias David Cornwell) kémregények, amelyekben nem lőnek, sőt, jelen időben alig történik valami; a rejtélyek megoldása - és az ok-okozat - mindig valahol a múltban van, és legeredményesebben a látszólag jelentéktelen, visszahúzódó kémek (vagy elhárítók) göngyölítik fel az ügyeket. Bár nem szorosan a tárgyhoz tartozik, elmondom, hogy a brit ügynök fogalmáról nekem mindig Michael Caine jut eszembe; olyan szomorúan és tépelődőn tud nézni, mint a le Carré-hősök (még akkor is, ha azok nem hasonlítanak rá), hát nem?
A jó le Carré-könyvek - mint általában a jó ponyva - a hidegháborúval foglalkoznak; a témát a jeles időszak szolgáltatta: az Egyesült Királyság és a Szovjetunió évtizedeken át tartó hadakozása a hírszerzés frontján. A szovjetek fáradhatatlanul szervezték be a korona hűtlen alattvalóit - többet izmozhattak ezen, mint a fő ellenségüknél, az USA-ban -, a britek pedig megállás nélkül nyomoztak a vakondok után. A Kim Philby és Tsai. ügyének kipattanása után minden okuk megvolt a paranoiára, a londoni szovjet követségen gyakorlatilag még a szamovár is a KGB-nek vagy a GRU-nak dolgozott (az Unió bukása után sem történt sok változás, értelemszerűen, gondoljunk csak a nemrégi moszkvai PR-szagú kémbotrányra).
John le Carré nagy tragédiája az, hogy kifogyott alóla a világpolitikai helyzet, kénytelen volt más témák után nézni, változó sikerrel: Az éjszakai portásban nemzetközi fegyvercsempész után küldi ügynökét, akinek ténykedése meglehetősen felejthetőre sikeredett.
A Játszma olyan kémregény, amelyben nyugdíjas hírszerzők zaklatják egymást fizikailag. Timothy Cranmer nyugdíjas kém, gazdag vidéki polgár és amatőr borász megöli barátját, a nyughatatlan, zseniális gazember dr. Lawrence Pettifert, mivel az elszereti feleségét. Pettifer éveken át volt kettős ügynök, Moszkva azt hitte, hogy neki dolgozik, miközben az MI-6 etette őket dezinformációval.
Aztán Pettifer úr a kis kaukázusi népek szabadságharcába szeret bele egy "feketeseggű" - szovjet muzulmán - barátja és futtatója révén. Mindenféle probléma miatt Cranmer nyugdíjast is eleszi a fene a Kaukázusba, az ingusok közé. Ekkor már elég súlyosak a könyv problémái: egy tisztességes mesterember - le Carré - elképzeli, hogy milyen lehet Moszkvában meg a kaukázusi szabadságharcosok között, és ez, valljuk meg, nem sikerül mindig maradéktalanul. Mert bizony a Kaukázus messze van, a gaztetteket nem régen követték el és nem a jól ismert hazai terepen; le Carré is bajban van, amikor valamit el kell képzelni, úgy, hogy az hihetőnek lássék (különben a ponyva nem ér semmit).
Van persze jó része is a könyvnek, például amikor leírja, hogyan kell kis, elnyomott népnek felszabadító háborút vívni a Kaukázusban, a Balkánon vagy éppen Afrikában: "Először is vásárolnék magamnak egy negédesen vigyorgó, nájlonhajú washingtoni lobbistát. Az egymillió pénz. Másodszor, szereznék egy halott ingus babát, lehetőleg nőneműt, és főműsoridőben odanyomnám egy lehetőleg hímnemű és ugyancsak nájlonhajú, szipogó tévériporter karjaiba. Elérném, hogy kérdéseket tegyenek föl a Kongresszusban és az ENSZ-ben. És amikor megvan a szokásos abszolút felháborodás, akkor azt mondanám, egye meg a fene, és ha maradt volna még pénzem, elvinném a családomat Dél-Franciaországba, és szarnék az egészre. Nem, nem is. Egyedül mennék."
Hát, így állunk. Attól eltekintve, hogy a borítón rosszul írták a szerző nevét, a Játszma fordítója és kiadója viszonylag tisztességes munkát végzett, amit - tekintettel a lektűrök előállítási minőségére - nem lehet elégszer hangsúlyozni.
Our Game; IPC Könyvek, 441 oldal, 498 Ft
