Claudio Abbado és az Orchestra Mozart

Ha az idén nyolcvanéves Claudio Abbado minden muzsikálás nélkül egyszerűen csak kiült volna kétszer egy órára a Müpa pódiumára, a tomboló sikert alkalmasint akkor is borítékolhattuk volna. Nem a közönség igénytelensége, de még csak nem is a karmester tiszteletre méltó életkora miatt, hanem csakis azért, mert nyíltan vagy titkon, de Abbado jelenlétében mindenki érzi: különleges, kiveszőben lévő emberi minőséget és művészi ethoszt képvisel a (koncert)életbe szerencsénkre visszatért dirigens.

Abbado, ahogy legutóbb (2004-ben), úgy most is fiatalokból álló együttes élén jött el körünkbe: akkor a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarral, ezúttal pedig az éppenséggel 2004-ben életre hívott bolognai együttessel, az Orchestra Mozarttal adott koncertet. Sugárzóan fiatalos, szeretetre méltó és a kiadott programtól minden ponton eltérő koncertet, melynek műsorán így a ritkábbik Leonóra-nyitány, a II. nyomában Mozart C-dúr oboaversenye és Beethoven IV. szimfóniája hangzott el. Nem mindent felülmúló technikai tökéllyel vagy ezer koncerten edzett rafinált mesterséggel, hanem egy csodálatos forma- és arányérzékű karmestert követő latin együttes ifjonti bájával és ügyszeretetével. S a kölcsönös rokonszenv, amely oly érzékletesen fűzte egymáshoz a fiatal zenészeket (köztük a versenymű szólóját remekül teljesítő Lucas Macías Navarrót) és Abbadót, az első pillanattól a közönség alapérzületét is meghatározta. Részt vettünk a koncerten, méghozzá ezúttal szó szerint. Kétszer egy órán át valósággal együtt élhettünk az előadókkal, akik a ráadásokban azután egészen valószerűtlen magasságba emelték az estét. Schubert Rosamundájának két tétele oly poétikus szépséggel hangzott fel, hogy a sokadik visszatapsolást követő búcsúgesztushoz, a zenekari tagok összeölelkezéséhez szívünk szerint magunk is csatlakoztunk volna.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 27.