Koncert

Claudio Abbado és az Orchestra Mozart

Zene

Ha az idén nyolcvanéves Claudio Abbado minden muzsikálás nélkül egyszerűen csak kiült volna kétszer egy órára a Müpa pódiumára, a tomboló sikert alkalmasint akkor is borítékolhattuk volna. Nem a közönség igénytelensége, de még csak nem is a karmester tiszteletre méltó életkora miatt, hanem csakis azért, mert nyíltan vagy titkon, de Abbado jelenlétében mindenki érzi: különleges, kiveszőben lévő emberi minőséget és művészi ethoszt képvisel a (koncert)életbe szerencsénkre visszatért dirigens.

Abbado, ahogy legutóbb (2004-ben), úgy most is fiatalokból álló együttes élén jött el körünkbe: akkor a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarral, ezúttal pedig az éppenséggel 2004-ben életre hívott bolognai együttessel, az Orchestra Mozarttal adott koncertet. Sugárzóan fiatalos, szeretetre méltó és a kiadott programtól minden ponton eltérő koncertet, melynek műsorán így a ritkábbik Leonóra-nyitány, a II. nyomában Mozart C-dúr oboaversenye és Beethoven IV. szimfóniája hangzott el. Nem mindent felülmúló technikai tökéllyel vagy ezer koncerten edzett rafinált mesterséggel, hanem egy csodálatos forma- és arányérzékű karmestert követő latin együttes ifjonti bájával és ügyszeretetével. S a kölcsönös rokonszenv, amely oly érzékletesen fűzte egymáshoz a fiatal zenészeket (köztük a versenymű szólóját remekül teljesítő Lucas Macías Navarrót) és Abbadót, az első pillanattól a közönség alapérzületét is meghatározta. Részt vettünk a koncerten, méghozzá ezúttal szó szerint. Kétszer egy órán át valósággal együtt élhettünk az előadókkal, akik a ráadásokban azután egészen valószerűtlen magasságba emelték az estét. Schubert Rosamundájának két tétele oly poétikus szépséggel hangzott fel, hogy a sokadik visszatapsolást követő búcsúgesztushoz, a zenekari tagok összeölelkezéséhez szívünk szerint magunk is csatlakoztunk volna.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 27.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.