Koncert

Claudio Abbado és az Orchestra Mozart

Zene

Ha az idén nyolcvanéves Claudio Abbado minden muzsikálás nélkül egyszerűen csak kiült volna kétszer egy órára a Müpa pódiumára, a tomboló sikert alkalmasint akkor is borítékolhattuk volna. Nem a közönség igénytelensége, de még csak nem is a karmester tiszteletre méltó életkora miatt, hanem csakis azért, mert nyíltan vagy titkon, de Abbado jelenlétében mindenki érzi: különleges, kiveszőben lévő emberi minőséget és művészi ethoszt képvisel a (koncert)életbe szerencsénkre visszatért dirigens.

Abbado, ahogy legutóbb (2004-ben), úgy most is fiatalokból álló együttes élén jött el körünkbe: akkor a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarral, ezúttal pedig az éppenséggel 2004-ben életre hívott bolognai együttessel, az Orchestra Mozarttal adott koncertet. Sugárzóan fiatalos, szeretetre méltó és a kiadott programtól minden ponton eltérő koncertet, melynek műsorán így a ritkábbik Leonóra-nyitány, a II. nyomában Mozart C-dúr oboaversenye és Beethoven IV. szimfóniája hangzott el. Nem mindent felülmúló technikai tökéllyel vagy ezer koncerten edzett rafinált mesterséggel, hanem egy csodálatos forma- és arányérzékű karmestert követő latin együttes ifjonti bájával és ügyszeretetével. S a kölcsönös rokonszenv, amely oly érzékletesen fűzte egymáshoz a fiatal zenészeket (köztük a versenymű szólóját remekül teljesítő Lucas Macías Navarrót) és Abbadót, az első pillanattól a közönség alapérzületét is meghatározta. Részt vettünk a koncerten, méghozzá ezúttal szó szerint. Kétszer egy órán át valósággal együtt élhettünk az előadókkal, akik a ráadásokban azután egészen valószerűtlen magasságba emelték az estét. Schubert Rosamundájának két tétele oly poétikus szépséggel hangzott fel, hogy a sokadik visszatapsolást követő búcsúgesztushoz, a zenekari tagok összeölelkezéséhez szívünk szerint magunk is csatlakoztunk volna.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 27.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.