Pompás lapok a múzeum grafikai gyűjteményéből, nem kevésbé nagyszerű, Bécsből kölcsönzött remekművekkel kiegészítve. A húzónév Dürer, a német reneszánsz legnagyobbika, de azért - sohasem késő - nem árt, ha megismerkedünk néhány jeles kortársával, akik a három metszetcsoport közül kettő esetében alkotótársai is voltak.
Mi teszi olyan hűvössé ezeket a hatalmas ornamentikus egységekké összeáll(íthat)ó nyomatokat? - értetlenkedünk, amikor kikászálódunk a hol lenyűgözően aprólékosnak, hol émelyítően agyoncifrázottnak tűnő részletek közül. Első renden nyilván maga az elvont, szimbólumokkal roskadásig terhelt téma az ok. Később tűnik csak fel, hogy sehol sincs természet, sehol sincs háttér. Amivel ugyanott, a témánál vagyunk, ez pedig mind-végig az üzenet maga, a császári nagyság reprezentációja, önfelmutatása. Csak elterelődne róla, szétfolyna a figyelem, ha a tébolyultan túldíszített diadalkocsi, a végtelen diadalmenet körül többet látnánk pár göröngynél, szikár fűcsomónál. A nem kevésbé tombolóan pompázó diadalkapu aránytalanul keskeny nyílásain át is csupán a végtelen üresség felé vezet az út. Nincs más választás: vagy a pusztaság odakinn, vagy a ránk omló dicsőség idebenn. Habsburg (I.) Miksa német-római császár dicsőséges élete, ahogyan azt ő maga az utókornak továbbadni parancsolta.
*
Az uralkodó a könyvnyomtatás és a fa- (majd réz-)metszés mint sokszorosítási technika felhasználásával tudatosan dolgozott történészi segédlettel kimunkált és mitologizált önképének a formálásán. Ennek egyáltalán nem mellékes - közhelyes reneszánszképünkkel ráadásul kitűnően összepasszítható - mozzanata volt saját tudós törekvéseinek a lajstromozása. A kiállítás középpontjában álló Diadalkapu egy-egy jelenetében a tüzérség fejlesztésén munkálkodik, heraldikai stúdiumokat folytat vagy éppen hét nyelven társalog. Mindezek hangsúlyozását éppoly fontosnak tekintette tehát a császár (meg a korabeli illem és vélekedés), mint azt az udvari történész szakértői közreműködéssel részletesen cizellált "tényt", hogy családfája legmélyebb gyökerei a trójai Hektorig nyúlnak a történelem mélységeibe. E gyökerek természetesen nem öncélúan kerülnek felmutatásra: nagyralátó (és néhány generáción belül valósággá váló) trónigények - pl. a magyar korona megszerzése - megalapozását szolgálják.
A kérdés csak az, kit kellett meggyőzni I. Miksa nagyságáról? Ki, hol, hogyan mélyedt (volna) el az erények és nemtők, griffek, lovagok, vadászok és harsonások I. Miksa császár dicsőségét zengő kavargó tömegének esztétikai értelemben kétségkívül épületes tanulmányozásában? A vállalkozás nagyvonalúsága félresöpri az efféle értetlen kukacoskodást. A tudósok, a császár élete utolsó éveiben Albrecht Dürer vezette művészteam és az elkészített rajzokat a keményfa nyomtatódúcokba másoló metszők tucatjai számára hosszú évekig adott jól jövedelmező munkát a projektum, e többszörösen áttételes fikciók megjelenítése. (A metszéshez használt szerszámok bemutatása a kiállítás előterében természetességében is dicséretes gesztus.)
*
A három munka közül a Diadalkocsi teljes egészében Dürer alkotása. A díszes járművön az eredeti tervek szerint még az egész császári család ott trónolt volna. Miksa azonban végül lóra parancsolta maga mellől a rokonságot, elhunytát követően azonban ez a korrekció már nem vált valóra, így aztán csak az erényeket megtestesítő erőteljes nőalakok veszik körül nagy számban - megannyi fedetlenül domborodó tompor.
A már említett Diadalkapu (Dürer irányításával több művész alkotása) lehetne akár egy tényleges építmény tervezete is, de ez az elképzelés föl sem merült. A meg-dicsőülést kifejező, betetőző kő-kolosszusnak ugyanúgy nem kell valóságosnak lennie, mint a rajta megörökíthető jeleneteknek - a dicsőség gondolata, maga az elvont idea jelenik meg, tárgyiasul vissza. Talán éppen ez az elemeltség - és vele szemben a részletek aprólékosságának a kontrasztja - szelídíti élvezhetővé az önünneplés fékevesztett pöffeszkedését. Meg hát a művészek és a metszők elképesztő mesterségbeli tudása.
A részletezett, ráadásul "üzenettel terhelt" megrendelésre dolgozó művész esetében a kreativitásnak nemigen lehetnek látványos megnyilvánulásai. Ennek tudatában szemlélve a Diadalkapu részleteit kifejezetten lenyűgöző, ahogy például egy királyi szövetségkötést a háttérben több síkba komponált hadak tolongó jelenléte nyomatékosít.
A kiállítás leglátványosabb része a Diadalmenet. Több mint száz, folyamatosan egymás mellé, egyetlen nagy körívbe helyezett lapja talán még élesebben érzékelteti ugyanezt a kettősséget. Szinte megsajnáljuk szegény Albrecht Altdorfert, hogy csak rajzolta, rajzol-ta hármasával a lovasokat, akik a meghódított tartományok zászlaját tartják, rajtuk a tartomány címerpajzsával és egy kicsi, zászlót tartó nőalakkal, zászlaján (és ruháján is) a címer alapmotívumával, amely ráadásul a pajzs fölött, sisakforgóként is megismétlődik. Testtartások apró rezdülései, a selyem, a brokát esése - itt lehetett eredetit alkotnia. A háborúkat "hordozó" kocsik rajzolója, Hans Springinklee az emberi erővel, fogaskerékelvű áttételekkel működő hajtószerkezetek kieszelésében tobzódhatott: a csúcstechnológia kétségkívül a mókuskerék módra működő hatalmas, botkormányos jármű. Hans Burgmair indiánokat rajzolhatott - Amerika felfedezése után alig húsz évvel. Viszont a végén mégiscsak Altdorfer járt jól: neki jutott a málhavivők némiképp züllöttnek tetsző, ámde színes és vidám hada, amely mőgé már rajzolhatott hegyet és fákat is. A markotányosnők mellett edényeket cipelő kecskével - a bujaság bevett jelképével - pedig végre akár a vaskos valóságra is utalhatott.
Nyitva: október 9-ig.
