S ha csak öt lenne!
Ismerjük az egymás toldalékába tett rajz-ikreket. Öt hibát kell fölfedezni. (Toldalékába, mert a kabócakedvelő esetleg a másodikból indul ki.)
A "mitjárokerreén" Kosztolányi Dezső nyujorktekávéház verséből (?) van. S innen van nekem, írtam már,
a magyar irodalom legszebb
verssora. Ahogy a francia irodalomé egy felező tizenkettes (tizenhármas, álexándrín?), műveltséget ne szálazzunk most, drámai rész, egy olyan sor; és Szép Ernőnél is vannak fantasztikus ilyenek ("Hallottam: boldogság. És azt mondták, hogy az nincsen." - "Egy-egy ismeretlennek nyakába vágytam esni" - "Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni" - s ez nekem főleg kedves, mert mikor, mint mostanság is, sok prózát, s jót fordítottam, nem szerettem vón ugyan, de már-már be kellett nekem csinálni, a szék szélén ültem, mert a mondat átindázott a következő oldalra, és nem akartam félbehagyni, viszont a sáringer engem nem akart félbe, összecsapás volt együltőből.) Nagy tehát a mezőny, ha hozzávesszük Széptől azt, hogy "A rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel..." - Ígérem, mindjárt csarnokozni fogunk! - Kosztolányinál is van az a "Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom...", netán: "Te sohase jövő és sohase beszélő", meg "kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal", "...De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen", nem: a legszebb magyar sor ez: "E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak." S nem a forma szépségének okán van nekem a magamtól legszebb sor, lekörözve a halhatatlan "Én a halálos ágyamon"-t (Talizmán, 1976-77), nem, hogy "A jelent illetően inkább csak vegetálok" - s ez arra utal, hogy a kabóca vagy a kerékpáros nem nagyon jelenti be, ha így vagy amúgy akciózni fog mindjárt. És akciózzon. Armstrong, Indurain, Bobet, Hinault sem az utolsó, a párizsi dísz-szakaszon nyerte meg (jó, hát én nem nyerek meg semmit!), hanem hozott magával bizonyos előnyt a hegyekből, a - Füst Milán - szürke pokolból, a munka szürke poklából. Erről legközelebb.
Kosztolányinak nyujorkte-sora jeligénk ma nyilvánvaló okból. Eleve kimenni, eleve itt lenni; helyette másutt lenni, még rosszabb, felértékelsz egy helyet, ha elmenekülsz onnat, és különben is, vagyunk sokan úgy, hogy az elmúlt hatvan, ötven stb. évet itt húztuk le, a kiálló tüskék, épületszögletek, üvegtörésvonalak-hegyek itt értek minket, ezt a labirintust tanultuk meg, nem amerre épp a nap jár, s más a határ. Egyéne válogatja. Ottlik például itt élt, Mándy, Petőfi, József Attila, Krúdy.
De ezt hagyjuk. MIt járok erre én. Még tévesen is idézem. "Mit járok erre még?" Ez a helyes. Lásd az Arany János-elvet. A csodálatos tévedések elvét. Sajtóhiba, félreírás: Kafka, Salinger. Árulkodik a félreírás a nagy szeretetről is (Arany), amit a magunkénak vallott idézet iránt már érzünk. Vagy arról is vall, hogy milyen pocsék mesteremberek tudunk mi lenni, is. (Holott lesz még itten egy kora reggeli, felfénylő kikötő...)
Tökéletesen megfelelne mai írásunk módusa annak az igénynek, hogy egy nyári kora estén (álnyári délelőttön), mikor
mind meditálnak, csarnoki kofák,
például, vannak-e kofák, jó kofák, jó pofák inkább, eladólányok és borkimérők, irdatlan mennyiségű csipke a karzatokon, matyeráj zsáknyuszi, kulacs-sündisznó, kannás bor. Mind ott meditálnak köröttük az illetékeseik, ráborulnak a padlizsánra, az angol bárónő kedvence fokhagymára; a tojásaik felett meditálnak, és hogy gomba, gomba vala, gomba - mondják. Varga a vargányának, Vargáné az ángyának. Nem, hagyjuk a poézist.
De hagyjuk ma a gombát is (befutott, majdnem befutott ma reggel, trotyak expressz - Doderert fordíták), hagyjuk az erős paprikát, vegyünk pogácsát, nem vesszük észre, van, van töpörtős, az üveg alatt, nem a halomba´. Nem vesszük észre, 20% zsírtartalmú tejfölt adnak, nem 12%-osat. Sebaj. Eleve nem téregetünk ki mű- és szívbél-udvariassággal, jó, hát tegnap kihajtottuk magunkat, mint Trebridus avagy Palchelotto, Pantani vagy Armstrong, Dekkoleaux vagy... szóval dekkolunk inkább. Leteljesítjük a csarnok-távot.
Virágot sóznak ránk nagy összegért, mondjuk muternak ott: azért ne örüljön, hat hete álltam ellent ennek a vásárlásnak, most ossza el, már nem olyan nagy pénz. ", így kell mindent elosztani, és máris mi az. Lásd Karinthy, a gazdag vendéglátója húszpengős borravalójára ("ezt osszák el"!) a főúrnak húsz fillért ad ("ezt szorozzák meg").
Írónak lenni ma ilyen szorzótanfolyam. Az alapműveletekből még a kivonás maradt, kivonás előtt, persze, az összeadás. Elosztani is van mit. Akkor meg? Miről beszél ez itt egyáltalán?!
Teli szájjal
nem kérünk. Például újságot se, mint én ma a csarnokban. A pogácsa falatja. "Bocs", mondom az újságosnak. ", hogy ugyan, vele is megesik, és az "még nagyobb neveletlenség". Ez szakaszgyőzelem volt a részéről kerékhosszal.
Zöld velteliniről se tudtam (hatodik hiba már?) úgy beszédet váltani, mint aki a bolt rendeléseinek eztán meghatározó "tényezője" szik, leszek. Szikebb volt a dolog. Kaptam (pénzért) két üveg zöld veltelinit (egybe írva), de látom, fogy. Na? Az én tudomásaim sosem nagy tudomások, az én magambízásai mindig ilyenek. Azt hiszem, valahol törzstag vagyok, aztán kiderül: még azok se törzstagok saját maguknál, akikről azt hittem.
Könyvkiadásban (már ahol nem így van) minden egész másképp van az írónak. Annak számára van közelebb Pestnél Innsbruck, akinek Innsbruck cseppet sem szerzői otthona, s akinek igen, ahhoz Pest is közel van. Mindegy, Pantanit a tavalyi évben a győzelem előtti napon diszkvalifikálták. S hol győztem eddig én? És nem is fogok. (Csak könyörgök, a "túlélni, az minden" frázist ne halljam! Inkább: ők virulni akarnak, s virulni szép, de mi inkább be-érnénk: és ez
homályt jelent és fára-
-dalmat. Rintén Szilke, szinténrilke.
Zöld egyáltaláni, ezt akartam kiemelni. (A kannás?)
Egy deci bort kérek egydecizőmnél. Beszédes vagyok. Ugye, decizek, a berúgás kedvéért. De tudja, mondom, tényleg néha megjegyzés van: "nem lesz túl sok az egy deci?" Gorombább változat, árus férfi és idős hölgy közt, csak hallgatom: "Menjen inkább nyugdíjba!" - "Nem vagyok öreg, mint maga", így az árus úr. Hát nem mondom. Példa rá, mi van, ha nem szellemeskedünk, nem hazudozunk, nem beszélünk mellé, nem besmároljuk a tényeket. Ez van.
Ám ahogy mentem a csarnokba, az Öreg Gellért téren az olajos, üres villamossínek és aszfaltjuk: az egész, fém-fényeivel: a népek ellenére megmaradt csendességgel: olyan volt, mint egy tavaszi, késő őszi vitorláskikötő valahol. Az Adria mentén, Elálló Fülű Pantani-Elefantino (kicsit túl sima, túl olasz, mégis) városában, Cesenaticóban? De arra már tényleg sose fogok járni.
