World music: kedves

Madredeus: Antologia.

Ez a gyűjtemény mindössze két új dallal szolgál, belefér, hogy ismételjünk kicsit. Fehéren és melankolikusan Lisszabonban járunk, abban a városban, amelyben a sors egy kávéházi daltípusról kapta a nevét, s persze: viszont. Fado. Úgy tartják, a portugál blues volna, jeles rokonai közt a zöld-foki mornával s a görög rembetikóval, míg távolabbi felmenői sorában a modhina balladaköltészete, valamint a fofa és a lundum táncai említhetők. Ahogy a század közepén Amália Rodriguesszel azonosították e műfajt, mostanság - kivált Wim Wenders Lisszaboni története óta - a Madredeusszal teszik, ami talán elnagyolt gesztus, de végül is érthető. Ez az antológia sem szól másról: tizenhárom éves fennállása és öt stúdióalbuma során alakulhatott újra és újra, hangszerei közül elveszhetett a harmonika és a cselló, éppoly érintetlen maradt felhőtlen szomorúságának, mint Teresa Salgueiro éteri hangjának a varázsa. Ezek a dalok nagyon-nagyon hasonlítanak egymásra, mégsem tűnik ki a változatosság hiánya - így: ugyanúgy nem lehet betelni velük. (EMI, 2000) * * * * *

H

Chalaban: Moroccan Nomad. A fő csapás iránya Marokkó, onnan tekintenek szét a Chalaban - Budapesten élő - marokkói, magyar és örmény nemzetiségű tagjai; túl az arab sivatagon, Andalúzia, Amerika vagy, már bocsánat, egy bolgár népdal felé. Ebből ugye adódhatna alkalom félreértésre számos, de számomra teljesen nyilvánvaló, hogy ez egy komolyan vett, mélyen érző album, és ha nem kavar be magának a Chalaban, világzenei színterünk számottevő színfoltja lehet. Aki látta a Szigeten, bizonyára sejti, hogy mire gondolok: a tradicionális arab és a modern nyugati hangszerek éppúgy bírták egymást, mint a megérintett stílusok sokaságát. A berber hagyományból "budán ezredvégi globál tánczene született, a Chalaban pedig a gnawa-pop fényében csillogott, vélhetőleg kitörve debütáló albuma visszafogottságából is. (Orpheia, 2000) * * * *

H

Lounés Kheloui: Master Of The Kabylian Chaabi. Azt mondják, ezekhez a dalokhoz ott, Északnyugat-Algériában ajánlatos élni, beszívni a füge és az olajbogyó, a hegy és a tenger illatát. Biztos így van, de nekem viszonylag jó a fantáziám. És amikor a kabil "popzenében" ennyire letisztultan tükröződik a klasszikus arab dal, a népzene és a Gibraltári-szoroson átszűrődő nyugati befolyás, az nekem a bódulat maga, és már csak egy olyan meleg hang kell, mint Lounés Khelouié, és akkor képes vagyok innen hazulról nem vágyódni haza. (Long Distance/HMK, 2000) * * * * és fél

H

Master Musicians Of Jajouka Featuring Bachir Attar. William S. Burroughs "négyezer éves rock ´n´ rollként" aposztrofálta a marokkói Jajouka zenéjét, és talán nem is tévedett sokat. Évszázadok óta száll apáról fiúra ez a misztikus családi vállalkozás, mely nemcsak hogy királyi patronálásban részesül, de egyenest nem foglalkozhatnak mással e töröksípos-dobos-gimbris társulat tagjai. A nyugati világ akkor csodálkozott rá, amikor Brian Jones felvette a Brian Jones Presents The Pipes of Pan at Jajouka albumot, precedenst teremtve egyszersmind az elektronikával manipulált hangzásra is. Megnyílt hát a kapu, Jajouka kellett a Rolling Stonesnak, Ornette Colemannak, Bill Laswellnek és a Sonic Youthnak, legfeljebb a zenéjét nem ismernénk, ha nem lép fel ´96-ban a Margitszigeten, A Zene Ünnepén. 1982-ben Bachir Attarra szállt a zenekar, aki afféle Jajouka-nagykövetként ingázik Marokkó, Párizs, London és New York között, és tántoríthatatlanul képtelen ellenállni, ha Debby Harry vagy Maceo Parker együttműködésre kéri. Most meg Talvin Singhgel futott össze. Talvint, az indiai tablást több ízben szerettük már e hasábokon, és most sem duzzognék, ha nem producerként, hanem szerzőként jegyezné e Jajouka-lemezt. Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok, s mint Bachir állítja, ezzel a koronggal lépett vadonatúj, elektronikus korszakába a zenekar, ám onnan nézvést sem tűnik többnek fifikás technónál, melyben a mesterek jelenléte mindössze jelzésértékű. (Point Music/Universal, 2000) * * * és fél

Marton László Távolodó