Paul Weller nemcsak azért megkerülhetetlen alakja a brit punk-rock színtérnek, mert Nagy-Britannia egyik legnépszerűbb punkzenekara, a The Jam élén már 19 évesen nemzedéke öntudatos, baloldali szócsöve lett, de azért is, mert a Style Council zenekarral a nyolcvanas éveket is átvészelte, s a kilencvenes évektől megjelenő szólólemezei után manapság is aktív, friss és izgalmas tudott maradni. Még nincs ötven, de idén Brit Awards-életműdíjat kapott, teljesen megérdemelten. Rövid német-osztrák turnéjának egyik állomásaként a bécsi Gasometerben is játszott - pontosan két órát.
*
Szóval az 1958. május 25-én született "modfather" a brit rock egyik legfontosabb és legsajátosabb figurája, a hagyományos stílusoktól elrugaszkodó, az aktuális trendeken felülálló kaméleon, aki valószínűleg kikérné magának, hogy átváltozóművésznek titulálják, hiszen ő mindig csak olyan zenei stílusban merült el, amely éppen közel állt hozzá. Még kamasz volt, amikor egyedülálló módon házasította össze a mod stílust (a modernism vagy modism az ötvenes évek második felében fejlődött ki Angliában, fénykorát a hatvanas években élte, s nemcsak zenét, de öltözködési stílust és életérzést is jelentett) az éppen virágkorát élő punk/new wave mozgalommal, és olyan pontos keresztmetszeteket készített a Jammel (In The City, Setting Sons, Sound Affects), amelyeknek a mai napig termékeny hatásuk van, elég csak belinkelni ide az aktuális, világszerte óriási sikereket elérő, fiatal indie-zenekarokat (Arctic Monkeys, The Futureheads, The Rakes, Maximo Park). A Jam stílusosan öltözködött és stílusosan zenélt: gyakorlatilag az amerikai rhythm'n'bluest ültették át brit zenei nyelvre, vagyis erős lendületet adtak a tradicionális R&B-nek - egyszerűen úgy, hogy gyorsabban és hangosabban játszották. A nagy kortársakkal (Sex Pistols, Clash, Buzzcocks) ellentétben azonban mégsem tudták meghódítani az Egyesült Államokat, talán azért, mert a Jam annyira jellegzetesen, már-már definíciószerűen angol volt.
Paul Weller még csak huszonnégy éves volt, amikor hazájában már mindent elért a zenekarával, amit lehetett: sorra a népszerűségi listák élén végeztek, és ő lett az újjáéledő modmozgalom vezéralakja. 1983-ra már szűkös és unalmas volt neki a punk és a mod zenei tárháza, ezért Mick Talbottal létrehozta a Style Council nevű jazz-pop formációt, amelyben jelen volt azért a punk hozzáállás, csak a soul, az R&B és a popzene köntösében. A Style Councilnak nem sikerült olyan nagy hatást kiváltania, mint anyazenekarának, és bár sokan afféle átmeneti, túlélőprojektnek tartják, azért a kilencvenes évek acid jazz mozgalmának kialakulásában fontos szerepe volt - kis túlzással azt mondhatnánk, hogy Wellernek köszönhetjük az acid jazz stílust is. S alighanem a feloszlásához is az vezetett, hogy a zenekar utolsónak szánt lemezét (Modernism) acid house-os irányvonala miatt visszadobta a kiadó.
*
1992-től indult be Paul szólókarrierje: az első két pályaszakaszát gyakorlatilag megsemmisítve egy tökéletesen új korszakot épített fel magának: a "northern soulos" blues és a rock'n'roll elemeit házasította, magától értetődő egyszerűséggel és természetességgel. A Wild Wood (1993), a Stanley Road (1995) és a Heavy Soul (1997) lemezzel újra megtalálta önmagát: ezek már egy beérett, hazatért előadó páratlanul értékes lenyomatai. A kétezres években is sorban adta ki markáns szólólemezeit: a 2000-es Heliocentric és a 2002-es Illumination után 2005-ben jelentke-zett legutóbb az As Is Now című albummal, amelyen az evidens punk/new wave dalok mellett természetesen többségben vannak az akusztikus balladák, a kísérleti dzsesszkalandozások és a zongorás gyöngyszemek.
Ez az eklektika uralja a bécsi koncertet is: az új album egyik lendületes indie-attakjával kezdenek (From The Floorboards Up), majd sorban jönnek a Weller-életmű legjobb darabjai - Come On/Let's Go, Up In Suzie's Room, Paper Smile, Peacock Suit. A kísérőzenekar (a hűséges zenésztárs-dobos, Steve White és az Ocean Colour Scene két tagja, a "Weller-tanítvány"gitáros Steve Craddock és a basszeros Damon Minghella) pontos és feszes. Ha kell, visszafogottan kíséri a mod öreget, ha kell, odateszi a kraftot, de mindig pontosan annyit játszik, amennyire szükség van. Weller sokszor a számok közben cserél gitárt, mert nem tetszik neki a hangzása, gyakran odaül a színpad bal szélén felállított zongorához, s úgy félidőben még egy ülős-akusztikus szettre is sor kerül.
Kényeztetve vagyunk. Elhangzik egy teljesen új szám (a szetlistán található cím szerint Wild Blue Führer), két Style Council-dal, a ráadás végén pedig az egyik legjobb Jam-szám, a Town Called Malice. Nem lehet hiányérzetünk, Weller frissebb és lendületesebb, mint valaha.
Tényleg nem túlzás, ha jelzőt faragunk a vezetéknevéből, hiszen azonnal felismerhető a "welleriánus" dal és forma.
Bécs, Gasometer, április 20.
