„Hol lesznek már a Beatlesek, mikor én még mindig itt leszek…” – utolsó éveiben előszeretettel mantrázta ezt önmagának Seress Rezső, s ha egészen nem is, hát félig azért igaza lett. A gombafejűek emléke ugyan máig eleven – de az övé szintén. Seress után maradt legalább tíz bombabiztos pesti sláger meg egy gazdagon burjánzó huszadik századi életlegenda, s ezekre ma is lehet építeni: műsoros estet éppúgy, mint hanglemezt. A múlt századelő világának színészként is tudós ismerője, Fesztbaum Béla úgy másfél éve az Óbudai Társaskörben hozott össze egy csevegős-szalonzenés Seress-estet, melyet azóta játszanak, s mely most immár lemezen is meghallgatható. Fesztbaum énektudása és zongorajátéka jócskán meghaladja az egy-két ujjal pötyögő, s bizony kicsit sem szárnyaló hangú zeneszerző előadói képességeit, ám egyebekben keresve sem találhatnánk nálánál hívebb és lelkesebb kalauzt a változatos hangulatú – és elegyes nívójú – Seress-számok világában. Svádája helyben és a lemezről visszahallgatva egyaránt meggyőzőnek bizonyul, s ha olykor netán mégis fárasztónak érezzük egyik-másik dal túltömött világfájdalmát vagy umcaccázását, az is inkább a saját Seress-ambivalenciánk számlájára írandó. Fesztbaum és a Kék Duna Szalonzenekar (művészeti vezető: Berki Sándor Dezső) gazdagabb hangszereléssel tálalja a felhangzó 21 számot, s olyik dalban a továbbgondoló fantázia szinte Seress posztumusz társkomponistáinak hallatja a hangszerelőket. A Csak inni, inni! című, eredetileg már-már primitívnek ható számból például szinte Piazzolla-hommage-t növesztett az új változat. A Szomorú vasárnap párütemnyi előkéje is valóságos hozzáadott értéknek ítélhető, s az ilyen sikeres gazdagításokhoz képest egészen mellékesnek tarthatjuk, hogy egy-egy ponton Fesztbaum és (a Szomorú vasárnapban gyönyörű hegedűszólót játszó) Berki túlbecsülte a dalok teherbíró képességét.
Rózsavölgyi Kiadó, 2016