Lemez

Darkthrone: Arctic Thun­der

  • - greff -
  • 2016. november 6.

Zene

Amikor a norvég Gylve Fenris Nagellt, ismertebb nevén Fenrizt, a Darkthrone duó egyik felét néhány héttel ezelőtt a politikatörténet egyik legszebb kampányszlogenjével („Kérlek, ne szavazz rám!”) és jelölti fotójával (rajta a lóhajú, tetovált művésszel és Nugatti nevű macskájával) beválasztották helyettes tagnak szülővároskája, Kolbotn önkormányzatába, akkor egy elképesztő történet végképp különös tetőpontjára ért. Hiszen a Darkthrone mégiscsak a mizantróp, bezárkózó, ultraradikális, itt-ott szélsőjobboldali és köztörvényes elemeket is mozgató norvég black metal meghatározó zenekaraként tűnt fel, amely a Transilvanian Hungerrel e fénytelen és fagyos zsáner egyik legismertebb lemezét jelentette meg 1994-ben, hogy aztán öt mogorva albummal később váratlanul a maga nyersességében is nyitottabb, közösségformáló szellemiséggel átitatott, szívből szerethető zenére váltva formálják át a zenekart, illetve a blogot író, podcastet vezető, a világ összes igazhitű metálcsapatát lelkesen a nagyobb közönség elé táró Fenrizt egyfajta melegen dohogó kályhává, amelynek közelében boldogan megpihenhetnek a digitális világ borzalmaiban megfáradt rockerek. A 80-as évek első felének nyers fémzenéje rajtuk keresztül ismét belopakodhatott a nappalikba, immár egy olyan miliőben, melyben egy hírhedt black metalost, a 93-ban meggyilkolt Euronymoust majdnem megszavazták egy norvég légitársaság címerfigurájának.

Ami kicsit azért már sok ebből az új szívélyességből. Talán ezt érezték meg a Darkthrone tagjai is, amikor friss lemezükre a megelőző anyagok tradicionálisabban heavys elemeinek megőrzésével némiképp jegesebb, éjszakaibb hangzást és faragatlanabb éneket varázsoltak – a továbbra is röhejesen szórakoztató zenéjükhöz. A régi fanok már felnőttek, de az Arctic Thunder apákhoz és fiaikhoz egyaránt szól, s így a Darkthrone már megint valami képtelent csinál: családbarát extrém metált.

Peaceville, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.