Koncert

Antonio Pappano és a római Santa Cecilia Akadémia Zenekara

Zene

Előítéletek, méghozzá részben tárgyi alappal bíró előítéletek sorát bolygatná meg a kijelentés, miszerint a világ legjobb szimfonikus együtteseinek egyike egy olasz zenekar, ám Antonio Pappano római muzsikusainak múlt keddi koncertje mégiscsak könnyen ilyen kijelentésre ragadtathatta a jelenvoltakat. Persze az elején még ráfoghattuk e roppant kedvező benyomást a szerencsés műsorválasztásra, hiszen egy Rossini-nyitányt (konkrétan a Hamupipőkét) még szép, hogy jól és meggyőzően tudták eljátszani a nagy hagyományú római akadémia zenészei. De már Saint-Saëns Orgona szimfóniája és Csajkovszkij Ötödikje legfeljebb a romantikus elán és a szélsőséges teatralitás révén lehetett hazai pálya az ilyen erényekben és vonásokban hagyományosan bővelkedő olaszok számára. Akárhogy is, a zenekar teljesítménye lehengerlőnek bizonyult, s korántsem csupán a hangerő tekintetében: az együttes jószerint minden szekciójából hallhattunk érzékien szép szólókat az este folyamán. S olyan derűs összjátékot is hallhattunk, melynek létrejöttében nyilvánvalóan a pár éve brit lovaggá ütött Antonio Pappanónak főérdeme lehet. A mélyről jött karmester, aki legtöbbször operaházak zenekari árkából vezényel, most is ragaszkodott kedves fekete ingjéhez, a dallamokat-frázisokat mintegy előcsócsáló arcjátékához, valamint ahhoz a jó szokásához, hogy pálca nélkül, s olykor egészen elmosódó ütéstechnikával is rendre eléri mindazt, amit a zenészeitől kíván. A Csajkovszkij-szimfónia fináléjának felszegett fejű, diadalmas menetelése az ismeretlenbe ezúttal oly merészen dacolt mindenféle józan megfontolással (lásd még: giccshatár és bombaszt), hogy legszívesebben magunk is csatlakoztunk volna Pappanóék expedíciójához. A római zenekar a Tell Vilmos nyitányának utolsó három és fél percével köszönte meg a szokottnál ezúttal jóval zajosabb ünneplést.

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 27.

Neked ajánljuk