Az Ultrahang Fesztivál fináléjában, a Trafóban remek előadók váltják egymást – külön említhetnénk az analóg hangokkal és szalagmanipulációkkal operáló, néha apokaliptikus hangulatot teremtő Valerio Tricolit –, de a slusszpoén minden szempontból Dean Bluntnak jut. Ritka eset, amikor a puszta zeneiséghez képest látszólag külsődleges körülmények ennyire főszerepet kapnak, de Blunt mestere a hatáskeltésnek: a teremben sűrű sötétség és még áthatóbb, vaníliaillatú füstköd fogad – a gép egész végig ontja az utánpótlást. Végtelennek tűnő perceken keresztül hallgatjuk ugyanazt a beloopolt hangmintát, majd amikor a homálytól és az agyzsibbasztó ismétlődéstől a közönség már hipnotikus transzba esett, a vörös fénnyel megvilágított sejtelmes derengésből előlép Blunt, majd a végig homályban maradó, szinte csak körvonalaiban látható Joanne Robertson gitárjátékával és vokáljával kísérve belevág a 50 Cent strófáiba. Alapvetően Black Metal című, remek idei albumát állítja színpadra: élőben még feltűnőbb, mennyire erős a nyersanyag. Előbb a csaknem indie/dreampopos, néha csilingelő darabokkal kezd, de a kíséretként adagolt elektronika ezeknek is kölcsönöz némi nyugtalanító tónust. Idővel a terem sarkában megszólal a szaxofon, jelezve, hogy a meditatívabb, majdnem epikus, s élőben jelentős részben dekonstruált darabok következnek fúvós-gitár párbajjal, fájdalomküszöbig tolt, torzított géphangokkal. A felhalmozott stroboszkópok már az elején gyanút kelthetnének, de a publikum javát meglepetésként éri: vagy húsz percig szemközt kapják a villogást. Közben a zajok, az így még sosem hallott kompozíciók, az instrumentális és a vokális, duettszerű blokkok váltakozása, no meg az erős vizualitás szinte eksztatikus állapotot gerjeszt – hozzá Blunt dub/grime énjét is megkapjuk. A koncert voltaképp hirtelen éri el amúgy jól kalkulálható végét: ilyen esetben értelmetlen ráadást kérni, még ha jól is esett volna.
Trafó, szeptember 3.
