Ittál-e már, költő barátom "Suttung (ejtsd: Szühtunk) mézsöréből"? Ha nem, akkor csak rímfaragó a neved. Tudd meg hát, mi az ihlet keletkezéstörténete. Íme: a két óskandináv istennemzetség, a harcias-erőszakos ászok és a bűbájos-szabados vánok szokásukhoz híven viszálykodnak egymással, majd békülékenységük jeléül beleköpdösnek egy dézsába, s hogy a fölös szájnedv mégse menjen kárba, egy bölcs óriást gyúrnak belőle: Kvasirt. A világjáró és világszerte "az észt osztó" óriást két gonosz törpe megöli, vérét mézzel keve-rik el. Cinikusan azt hazudják az ászoknak, hogy miután senki sem tudott neki feltenni olyan kérdést, amelyre ne tudott volna válaszolni, Kvasir a saját bölcsességébe fulladt bele. Mézzel kevert véréből pedig olyan mámorító "seritalt" erjesztenek, hogy aki iszik belőle, megszállja az ihlet: költő lesz. A törpék még egy óriás házaspárt is eltesznek láb alól hihetetlen galádul, de vízbe fulladt áldozatuk fia bosz-szút áll apjáért, elszedi a törpéktől a csodaitalt, furfangosan elrejti, s leányát bízza meg őrzésével. A mézser is kincs, nem csak a Niflungok (Nibelungok) aranya, hogy is ne kerülne a hatalmas istenek birtokába előbb-utóbb: "din, az északi Zeusz ledönti lábáról az óriás leányt, aztán egy hajtásra kiissza a kádakból a sört, és sólyom képében repül vissza Ásgárdba, az ászok Olümposzára. Az elnyelt ital nagy részét mindjárt beleköpi egy dézsába (az ihlet tehát közkincs), a bennszorult maradékot pedig az őt üldöző Suttung óriás képébe fingja: ez a fűzfapoéták része.
Északi elképzelés szerint vala-miféle Káprázó Ûrből (vagy Ásító Szakadékból) lett a világ (dérből, jégből, ködpárából), és a káprázat azóta is gyakori útitárs azon a vidéken: az "izomagyú" Thór, ez a kalapácsos Herkules például többszörös érzékcsalódás áldozata lesz óriásországban vendégeskedvén. Erőpróbákon kell részt vennie: előbb egy ivókürtöt kell kiinnia egy szuszra (alig valamit fogy a tartalma), majd
egy macskát felemelnie
(harmadikra is csak derékmagasságig sikerül), végül egy roskatag öregasszonyt legyűrnie birkózásban (Thór marad alul, fél térdre roskadva). Csak másnap reggel, búcsúzáskor derül ki, hogy a tengert itta ki kis híján (beleért az ivószaru vége), macska képében a földet körülölelő Világkígyót ragadta meg és kapta fel (ennek a felemelése özönvízzel jár), és hát az öregséggel szemben is (ez volt a birkózó öregasszony) állva maradt sokáig. Ugyanezen a kísérteties éjszakán Thór legénye a gondolattal futott versenyt, istentársa, Loki meg a futótűzzel versengett nagyevésben, mindhiába.
Loki a legérdekesebb fenomén az istentársulatban; rejtélyes előéletére sosem derül fény, csak arra, hogy vértestvére "dinnak, és hogy a főistenhez hasonlóan alakot és nemet tud váltani (embert is szül, lovat is ellik), ő a legnagyobb bajkeverő, az ártatlan és gyönyörű Baldur (az egyetlen makulátlan istenalak a skandináv panteonban) ármányos elveszejtője, az istenek élő lelkiismerete. Van egy Loki csúfolkodik címet viselő sajátos versezet, amelyben minden istenre ráhúzza a vizes lepedőt, fejükre olvassa vérfertőzéseiket, hűtlenkedéseiket, mindennemű paráznaságaikat, magával sem téve kivételt: érezni, ahogy egyre jobban magával ragadja az önpusztító szenvedély, ahogy a vesztébe rohan, és csakugyan: a feldühödő istenek büntetésül egy sziklához kötözik, fölötte mérges kígyó, az arcába csöpögő mérget felesége fogja fel egy kehelyben, és valahányszor az edény megtelik, és az asszony kiönti, Loki megrázkódik a rácsöpögő méregtől: ilyenkor reng a föld.
Nagy szerencséje Európának, hogy Izlandon a terjedő kereszténység nem irtotta tűzzel-vassal a pogány kultúrát, hanem békében együtt élt vele évszázadokig. Még nagyobb szerencse, hogy akadtak olyan kiváló emlékezetű izlandi írástudók, akik idejekorán, még a XII-XIII. században lejegyezték az ősi hagyomány javát. Hallatlan kincs a Próza Edda, amit Sturla fia Snorrinak köszönhetünk - ő egyébként államférfi lévén a mitológiai hősökön kívül rendes történelmi krónikát is írt, amellett az ősi versmértékeket és a költői alakzatokat számba véve nagy értékű tanulmánnyal gazdagította a poétikát -, de itt van a még a Verses Edda is, amelyet egy másik kódex őrzött meg. Bernáth Istváné az érdem, hogy e két Edda-korpuszból hiteles válogatást készített, a Corvináé, hogy ilyen csinos kötettel örvendeztette meg az olvasókat: remek a formátum, a tördelés, a címlap a három kürtössel, a rúnákra finoman (!) emlékeztető betűkkel telitalálat, továbbá a hátsó borítón a rajz a skandináv mitológia világképéről és az istenek családfája a hátsó fülön. A kötet tartalmi vonatkozásban is mintaszerű. A terepen fölényes biztonsággal mozgó Bernáth nem hengerel le bennünket ismereteivel. Pontosan adagolt, lényegi információkat kapunk az előszóban, laikusnak is követhető bevezetőt az egyes darabok előtt, és a maga nemében
tökéletes mitológiai kislexikont
a könyv szereplőiről a kötet végén. Talán egyedül a jegyzetek terén érződik némi túlbiztosítás: kevesebb több lett volna.
Bernáth kötete nem tartalmazza a verses hősepikát (tehát pl. a Niflung-Nibelung-történeteket sem), ezt magyarul továbbra is az 1985-ös Edda-kötetben kell keresni. Tandori akkori fordítása koncentrált, szép, kissé fölfelé stilizáló: mintha Csi Paj-si, a virtuóz kínai festő próbálná Van Gogh erőteljes, néhol már erőszakos duktusait visszaadni színes tussal és áttetszően könnyed ecsetvonásokkal. Bernáth az elsődleges nyelv- és forrásismeret birtokában pontosságra törekszik, versfordításaiból mégsem csendül vissza kellőképpen az óizlandi versek nagyon is szervesnek ható, olykor lidérces barbarizmusa. De hát megidézhető-e egyáltalán ez a latin retorikától még szinte érintetlen, különös ízű, darabos versbeszéd, amely sosem prózaként kopog, hanem minduntalan átüt rajta az élő beszéd lüktetése? Van-e olyan fordítói dialektus, amely csíp, mint a füst, csillog, mint a dér, és sejtelmes, mint a köd?
Corvina, 2005, 343 oldal, 3500 Ft
