Az immáron 79 éves dél-tiroli bajuszkirály ráadásul még három Oscar-díjjal is büszkélkedik, szóval a jelentőségét még azok is el szokták ismerni, akik szinte kizárólag a húros hangszerekre esküsznek. A korábban inkább csak háttéremberként dolgozó producer/dalszerzőnek idős korára elkezdett hiányozni a kontakt a közönséggel, ezért pár éve elkezdett dj-zni, most pedig már komplett zenekarral járja a világot: vele van négy énekes, egy gitáros, egy dobos, egy billentyűs, egy basszusgitáros, egy perkás és egy komplett vonósnégyes.
Viszont máris adódik egy negatívum, még azelőtt, hogy elkezdődik a buli: az eleve félárbócos Papp László Budapest Sportarénában is csak lézengenek az emberek, és ilyenkor mindig felmerül az az igény, hogy de jó lenne egy olyan helyszín, amely kapacitásban az Aréna és az Akvárium között helyezkedik el. Mindez, mondjuk, nem nagyon zavarja Moroderéket – ők úgy játszanak, mintha a telt házas Wembley lenne a helyszín. A nyitány a vicces Looky Looky, aztán jön egy hármas Donna Summer-blokk, amelyet csak a Végtelen történet borzalmas betétdala szakít meg. Az énekesek profin teszik a dolgukat, és csak két alkalommal vonulnak a háttérbe: a Cat People-t Moroder meghagyja Bowie eredeti hangjával, a MacArthur Parkot meg Donna Summer eredeti énekével halljuk. Természetesen nagy sikert aratnak a filmzenés slágerek: megelevenedik az Éjféli expressz, a Flashdance és a Top Gun. A végig vicces műsor csúcspontjai közé a már említett Cat People-t, a Daft Punkkal közösen jegyzett Giorgio By Morodert és az I Feel Love-ot lehet sorolni; utóbbiban Moroder a zenésztársain keresztül sávokra lebontva bemutatja, hogyan készítette ő a slágereket negyven évvel ezelőtt. A zárás a Blondie-val közös Call Me, ezután egy kedves öregúr, valamint 3 ezer néző láthatóan elégedetten távozik a túl nagynak bizonyuló objektumból.
Papp László Budapest Sportaréna, május 15.
