Funkcionálhat egy hangszeres muzsikus hanglemeze önarckép gyanánt? Bizonyosan: a művész saját szellemi arcvonásait vázolja fel azzal, hogy milyen szerzőktől milyen műveket választ – és persze a játékmód is sokat elárul az előadó egyéniségéről. Rohmann Ditta az elmúlt száz esztendő hazai csellóirodalmából válogatott – csupa szólódarabot, amelyekben az alkalmazkodás kényszere nélkül, szabadon mutathatja meg önmagát. Hogy magyar művek, az éppen olyan fontos, mint az, hogy csupa modern zene. Divatos fordulattal: ezek a darabok kimozdítják a játékost a komfortzónájából, hiszen rendhagyó, útkereső zenék. Még Kodály hatalmas Szólószonátája is az, hiszen elementáris indulatait különleges hangszerkezeléssel juttatja érvényre.
Kodály után izgalmas meghallgatni Ligeti szintén folklór inspirációjú Szólószonátáját. Eötvös Péter műve, a Két vers Pollynak az irodalmi ihletésű komponálásmód példája – benne a csellistának szöveget is kell mondania. Hallunk még a lemezen Dukay Barnabástól két darabot – és az antológián vörös fonálként húzódnak végig a hosszabb kompozíciók közé „kontrasztanyagként” ékelt, rövid Kurtág-tételek. Tiszta tónusú, virtuóz, szuggesztív csellózás, személyességtől átfűtött, részletgazdag és pontos műértelmezések. Tucatnyi hosszabb és rövidebb tétel, néha egymástól erősen eltérő világképű komponistáktól – különös módon mégis jólesőn egységes az összhatás. Az érzékenység, amellyel az előadó a művek felé fordul – ez az, ami közös nevezőre hozza a felhangzó zenéket. Egyetérthetünk a címmel: ez a lemez valóban önarckép.
Hungaroton, 2018
