Magyar Narancs: Az elismerésen túl milyen hozadéka lehet a díjaknak?
Hámori Máté: Ideig-óráig jobban érezzük magunkat tőle, de nincs kézzelfogható hozadéka. Különösen örülök, hogy A zene, az kell elismerést kapott, mert a sorozatról csak a gyerekek tudnak meg a tanárok, nem kerül az iskolákon, a tornatermeken kívülre. Ezt tartom a legfontosabb tevékenységünknek. Több mint tíz, általános iskolásoknak szóló zenekari produkciót hoztam létre, ami ötvözi a társművészeteket a tánctól a modern irodalomig. Nyugat-Európában hihetetlen magas szinten művelik a kimondottan gyerekeknek szóló klasszikus zenei nevelést. Magyarországon még csak kullogunk utána, a Danubiával próbálunk élen járni ennek az innovációnak a megteremtésében.
MN: A zenekar fenntartója 2007 óta az óbudai önkormányzat. Elég garanciája-e ez a biztos megmaradásnak?
HM: A Zeneakadémián vagy a BMC-ben tartott koncertjeinket elvisszük nagyvárosokba is, Veszprémbe, Debrecenbe, Nyíregyházára, Nagykanizsára. Kiemelt kategóriás zenekar vagyunk, ami nagyon sok kötelezettséggel jár. Szeretnénk, ha a 25. évforduló lehetőséget adna arra, hogy a munkánknak megfelelő támogatásban részesüljünk. Az ágazat többletforráshoz jutott tavaly, mi is kaptunk 80 millió pluszt, de az aránytalanságok megmaradtak a zenekarok között. Az előadó-művészeti törvény értelmében állásba vettük a zenészeinket, ami nem minden zenekarról mondható el. A támogatásunk 140 millió az államtól és 60 millió az óbudai önkormányzattól.
MN: Ön sok változást hozott a zenekar éle-tébe: a tematikus évadokat, a repertoár kiszélesítését. Melyik területet érzi a legsikeresebbnek?
HM: Az ifjúsági sorozat mellett a repertoárt. Magyarországon nagyon beszűkült repertoárt játszanak, a 20., 21. századi művek elenyésző része jut el hozzánk, miközben például London legnagyobb, legnépszerűbb fesztiválján, a BBC Promson rendszeresen szerepelnek élő, fiatal szerzők művei. A közönségnek első körben nagyon nehéz lenyomni a torkán a kortárs zenét. Jövőre például Beethoven IX. szimfóniáját egy koncerten játsszuk Thomas Adès Asyla-jával, ami az egyik legnagyszerűbb az elmúlt harminc évben keletkezett művek közül. Kissé csapdahelyzetbe hozom a közönséget a BMC-s koncertjeinken is, ahol évről évre egy zeneszerző áll a műsor fókuszában, idén Händel. A korábbi sorozatokban mindig felkértem kortárs szerzőket; Schumann Dichterliebe című művét Balogh Máté meghangszerelte zenekarra, és saját zenei kommentárokat írt hozzá, vagy előadtunk a Vivaldi-programban két Vivaldi-parafrázist is. Ligeti György Mysteries of the Macabre című áriájának óriási sikere volt a Zeneakadémián, holott rettegve ültek be a nézők, hogy milyen szörnyűségre számíthatnak.
MN: A zenekarnak van művészeti vezetője, vagy a művészeti vezetőnek zenekara? Mennyi ellenállásba ütközött, hogy keresztülvigye az elképzeléseit?
HM: Eleve ellenállásba ütköztem azzal, hogy fiatalabbként kerültem a zenekarba, mint a tagság többsége. Erre mondta azt Karajan, hogy 40 év alatt nincs karmester. Nagy feszültséget okoz a zenészekben a hierarchikus helyzet, hogy el kell fogadniuk a fennhatóságot, ráadásul kénytelenek alácsatornázni az aktív zenei kreativitásukat. Halálig tartó folyamat a feszültség hasznos kezelése, termékennyé változtatása. Évek teltek el, amíg a többség megértett és elfogadott.
MN: Milyen kihívást látott a hajdani Bartók konzis diákokból alakult, évek óta parkolópályára került zenekarban?
HM: A mai napig nagyobb gond a több pénz, a magasabb művészi színvonal megszerzése, mint a minél szélesebb közönség figyelme. A Danubia Zenekar kissé beleragadt az ifjúsági zenekar címkébe, és ebből iszonyú nehéz kitörni – de az elmúlt évek erőfeszítései arra irányultak, hogy kinőjük ezt a kategóriát. Azért láttam lehetőséget a Danubiában, mert művészileg inspirált, hogy megmentsek a haldoklás utolsó fázisában egy jó lehetőségekkel rendelkező, profi zenészekből álló együttest.
MN: Mennyi kiaknázható lehetőséget lát még a Danubiában?
HM: Idealista vagyok, de nincsenek illúzióim afelől, hogy világszámmá lehet növeszteni. Azt viszont merem állítani, hogyha megrázza magát a zenekar, az ország egyik legjobbja lehet. A zenészeknek is elmondom, hogy egy zenekar minőségét a legrosszabb és a legjobb koncert közti különbség határozza meg. Bizonyos színvonalat egy kiváló zenekar minden körülmények között, minden karmesterrel, minden koncertteremben hoz. Itt látok hiányosságokat, ebben még hullámzóak vagyunk. A próbakörülmények, a hangszerpark is javításra szorul, nincs saját zongoránk, bérelni szoktunk. Hála Istennek felvettünk tizenvalahány frissen végzett zenészt, így a fiatalsága is megőrződik a Danubiának. Reális célkitűzésnek tartom, hogy hosszú távon a három vezető hazai zenekar közé kerüljünk.
MN: A musical irányvonalat úgymond megörökölte. Ezért működtek közre az István, a királyban vagy a Webber 70 arénás koncerten is?
HM: Amikor a Danubia parkolópályán volt, az anyagi fennmaradás érdekében sok „könnyebb” produkciót is elvállalt. Arra gondoltam, hogy változtassuk a javunkra ezt az adottságot. Ezért találtam ki olyan projekteket, mint Ott Rezső LGT-számokból írt szimfonikus műve vagy a Quimby-számok szimfonikus változata. A kísérleti vonalon pedig megkerestem Gergye Krisztiánt, akivel a Stravinsky-féle Orfeusz-koreográfiát vagy Mundruczó Kornélt, akivel Schubert Winterreiséjének Zender-féle átiratát adtuk elő. A Winterreise különösen közel áll hozzám, mert úgy mond valami nagyon érvényeset egy univerzális problémáról, a menekültekről, hogy közben nem politizál.
MN: A kísérleti koncertszínházzal is a mai valóságra való reflektálás és érzékenyítés a cél?
HM: A legfontosabb missziónk: ne hagyjuk, hogy az emberek lelke teljesen elkérgesedjen. A zene funkciója a lélek aktivizálása, nem a szórakoztatóipari tevékenység. Nagyon hiszek a kísérletezésben. Az a dolgunk, hogy a klasszikus zenét átmentsük, és új műfajt teremtsünk, mert a régi falak már omladoznak. Kocsis Zoltán mondta: a tehetség nem arra való, hogy könnyebbé tegye az ember életét. Ezt a felelősséget fel kell ismerniük a fiataloknak, náluk pattog a labda. Az ő kezükben van az emberek lelki egészségének kulcsa.
