Kellett hozzá vagy nyolc év, ám végül a Blair Witch Project mégiscsak beindított valamit. Divatot akartam írni, de túlzás lett volna, néhány filmről van egyelőre szó csupán, ám figyelemre méltó, hogy Amerika (Matt Reeves: Cloverfield) és Európa (Jaume Balagueró: REC) egyszerre reagál, s hogy e műveket viszonylag számottevő érdeklődés övezi. Meg aztán, látni a hírekben, jön majd lassan a többi is. A szabásmintát adó Blair Witch mellett persze legalább ennyire fontos a YouTube és a hozzá hasonló videomegosztó oldalak hallatlan népszerűsége. Jogos feltételezés ugyanis, hogy ha a civilek által készített mozgóképek bámulása szerte a világon napi gyakorlattá vált, akkor a moziban sem berzenkedik majd a nép a(z) (ál)dilettáns daraboktól. Ez a pszeudoamatőr, a fabulák szerint általában "úgy talált" horrorfilm amúgy is elég csábító, hiszen nagyon is könnyű azt gondolni, hogy a beállítások slampossága mellett a dramaturgia, a színészi játék és a dialógusok súlyos hiányosságai is "rendben vannak", hiszen ezek magával a formával magyarázhatók. Ezt az ostobaságot azonban csak az olyan naiv lelkek hiszik el, amilyenné vénségére George A. Romero is vált.
Romero szerint a YouTube és társai azért szuper jók, mert ott az emberek adnak valóságos hírt a közállapotokról (filmünk ifjú hőseinek is szinte mindennél fontosabb, hogy feltöltsék a zombik randalírozásáról rögzített anyagukat), szemben a manipulált, hazug tévéműsorokkal. Hogy ez az óvodás "médiakritika" pontosan hány szinttel is van lejjebb a klasszikus Holtak hajnala szimplaságában is szellemes fogyasztásügyi fricskájától, azt most nem számolnánk ki, mindenesetre elég sokkal. De Romero egyéb frontokon is csúfosat bukik. Az egyetlen nézőpontból kapott, sokszor életlen képek, a bizonytalan térérzet, az aksik le-lemerülésének imitálása nagyon is alkalmas fogások lennének arra, hogy dinamikussá és ijesztővé tegyenek egy természetéből fakadóan (Romero ma is kitart a tradicionálisan csoszogó élőhalottak mellett) nem valami pörgős zsánerfilmet, de a rendezőnek egyetlen valamirevaló ötlete sincs.
És még valami. Ebben a műtípusban az a pillanat, amikor leáll a felvétel, mikor elapad a képek folyama, nem csak egy történet végét jelzi - a mese szerint a krónikás ott és akkor kétségkívül meghal. A párhuzamként elősorolt filmek hatásosan kitalált utolsó percei éppen emiatt annyira megrázóak. Romero viszont ezt a momentumot is arra használja fel, hogy mutatóujjával tanárosan az ég felé bökjön. Üres kapura, két méterről lő mellé, nincs is ennél lehangolóbb látvány.
Forgalmazza az Intersonic
