Magyar Narancs: A nyáron megjelent Years to Burn a második albumuk Sam Beammel. Mi változott a 2005-ben kiadott közös EP-jük, az In the Reins óta?
Joey Burns: Azt hiszem, hogy maradtunk, akik voltunk. Az életünk bonyolódott egy kicsit, ma már például mindannyian családosok vagyunk. Amikor megcsináltuk az In the Reins lemezt, nem ismertük egymást, teljesen idegenek voltunk. Nem mellékes körülmény az sem, hogy a Calexico hat tagja állt szemben Sammel, de ő volt az, aki programot hirdetett; azt mondta, srácok, nézzük meg, mire megyünk, ha olyasmit próbálunk, amit még egyikünk sem csinált. Ezután felgyorsultak az események, a felvétel után meg is koncerteztettük az anyagot, és a turné alatt összebarátkoztunk. Nos, azóta eltelt 15 év és azt gondoltuk, miért ne eleveníthetnénk fel újra az akkori szikrát.
MN: A családalapítás nem megy a rock and roll életforma kárára? Vagy viszik magukkal a családot is?
JB: Olyan ez, mint az összes, sok utazással járó meló. Nem ismerünk másfajta életformát, ezt kell összeegyeztetnünk a családdal. Azt nem engedhetjük meg magunknak, hogy őket is vigyük, egy turné amúgy sem gyerekeknek való. De azt hiszem, hogy közben az életünkben beállt változás a dalokban is tetten érhető. Hogy mást ne mondjak, Sam 15 éve még az ártatlan fiatalságról írt számokat. Amúgy a mostani stúdiófelvételünkön az erőviszonyok kiegyenlítődtek, ugyanis abban állapodtunk meg, hogy a Calexico és az Iron & Wine is három-három zenésszel vesz részt a projektben. Kevesebb hangszer szól ezen a lemezen, minimalistább az anyag, érzelmileg is nyersebb a hangzás. Nem agyaltuk túl a dolgot, csak bementünk a stúdióba. Négy-öt nap volt az egész. Sam egy héttel korábban átküldött néhány számot, én a stúdiózás előtti éjszaka írtam egyet. Ennyi volt az előkészület. Bementünk, kísérletezgettünk, kijöttünk. És az az édesbús hangulat van a lemezen, amivel kijöttünk.
MN: A Calexico történetének kezdetén még nem önök voltak a húzónév a koncerteken, viszont olyan zenekarokkal turnéztak, mint például a Lambchop.
JB: Vagy például a Warren Ellis- és Jim White-féle Dirty Three – az amerikai turnéjukon mi voltunk az előzenekaruk. A velük való turnézás igazán emlékezetes maradt, csodás és őrült élmény volt. Fiatalok voltunk, és minden áldott este a Dirty Three-t láthattuk játszani. Nagyban hatott ránk, ahogy improvizáltak, mi is ebbe az irányba indultunk el. Mondjuk elég ismerős terep volt ez már akkor is a számunkra, sokat játszottunk jazzformációkkal vagy például Victoria Williamsszel. Az első európai turnénk is élénken él bennem: egy kisbusszal nyomtuk, velünk utazott a turnémenedzser és a hangmérnök is. A ’98-as The Black Light album anyagát játszottuk. Akkor még szokásom volt, hogy bevetem magam a közönség sűrűjébe.
MN: Stage diving?
JB: Nem, nem, az azért nem. Egyszerűen lementem a dalok közben és táncoltam egy-két emberrel.
MN: Még ma is lemerészkedik a színpadról?
JB: A közönséggel való együtt táncolással úgy 2000 tájékán hagytam fel. Kis, intim, 200 fős koncerthelyszíneken még működött, a nagyobbakban, mondjuk 800 ember között már nem kivitelezhető.
MN: A Lambchoppal hogy jöttek ki?
JB: Nagyon jó barátságba keveredtünk Kurt Wagnerrel. Az egyik legkedvesebb emlékem a Lambchop-turnéról, amikor John (Convertino, a Calexico másik fele – a szerk.) és én Vic Chesnuttot kísértük egy szám erejéig. Az egy csodás pillanat volt. Vagy az, amikor az Up With People-t játszottuk, és az összes zenész, aki részt vett a turnén, fent volt a színpadon.
MN: A Years to Burn egy nagyon más Amerikában született, mint az In the Reins. Nem csinál titkot abból, hogy mennyire kiakasztotta Trump elnökké válása.
JB: Nagyot csalódtam a politikai rendszerben. Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy szavazásra buzdítsam az embereket.
MN: Milyen formát ölt a politikai aktivitása?
JB: Tucsonban, helyi szinten igyekszem valamit tenni, mivel a Calexico nem olyan ismert, úgyhogy ez a limitünk. Támogatjuk a helyi közösség rádióadóját, reklámozzuk őket, segítünk a pénzszerzésben, a koncertek összehozásában. Segítünk a helyi politikusoknak is, támogattuk például Gabrielle Giffordsot, aki kongresszusi képviselő volt, mielőtt egy merénylő fejbe lőtte. Olyan szervezeteket támogatunk, mint például a Border Angels vagy a No More Deaths, akik az amerikai–mexikói határral kapcsolatos ügyekkel foglalkoznak. Amikor mariachi, indie-rock, jazz, folk és pop-rock zenészek lépnek együtt a színpadra, abban benne van a közösségünk sokszínűsége és pozitív ereje. Nekünk ez a fajta együttműködés a természetes.
