Interjú

„Egy szál gitárral, a tábortűznél is”

M. Nagy Miklós irodalmár az orosz rockzenéről

Zene

Műfordítóként, íróként, a Helikon Kiadó főszerkesztőjeként ismerhetjük, de másfél éve könnyűzenei rádiós­ként is bemutatkozott M. Nagy Miklós – célja elsősorban az ismeretterjesztés. Az internetes Rádió Bézsen kéthetente jelentkező Davaj! című műsorában kizárólag orosz zenék és előadók hallhatók.

Magyar Narancs: Hogyan szeretted meg az orosz rockzenét?

M. Nagy Miklós: Moszkvában jártam egyetemre 1982 és 1987 között, ott hallottam először. A legnagyobbak, Borisz Grebenscsikov, Viktor Coj, Jurij Sevcsuk (az Akvarium, a Kino, illetve a DDT együttesből) ma is a kedvenceim, bár a lemezeiket csak később, már itthon ismertem meg.

MN: Pedig, ha jól tudom, ezek a zenekarok épp a nyolcvanas években voltak a legaktívabbak.

MNM: Ez igaz, de lemezeik akkor még nem jelenhettek meg, szigorú kontroll alatt léphettek fel, sokszor betiltották őket, gyakran csak lakásokban koncerteztek. Mindez a peresztrojka idején, 1987 körül változott meg: akkor jelenhettek meg az első rocklemezek, akkor mutatták be Szergej Szolovjov Assza című filmjét, amelynek betétdalaiból az egész ország megismerte Grebenscsikovot és Cojt. Én épp akkoriban jöttem haza, az orosz irodalommal és kultúrával kezdtem foglalkozni, de a rock iránti érdeklődésem is megmaradt.

Boris Grebenscsikov

Boris Grebenscsikov

Fotó: Wikipédia

Vikor Coj bélyegen

Vikor Coj bélyegen

 

MN: Régóta szerettél volna egy ilyen, orosz könnyűzenéről szóló tematikus rádióműsort?

MNM: Eszembe sem jutott. A Rádió Bézs ötlete volt, Fodor Jánosé, aki két évvel ezelőtt keresett meg vele. Először vonakodtam, mert csak zenehallgató vagyok, nem szakértő. Végül azért vállaltam, mert az orosz rockzenében a szöveg szinte mindig fontosabb, mint a zene, s úgy gondoltam, inkább a jelenségekkel és szövegekkel foglalkozom, no meg Oroszországgal.

MN: A népdaltól a punkig minden hallható a műsorban. A valóságban is ilyen nagy a műfajok közötti tolerancia?

MNM: Oroszországban rengeteg szubkultúra létezik. A heavy metal, a folk, a punk, a hazafias metal, a rap, a keleti zenék és mások szubkultúrája mind-mind nagyon erős, mindegyiknek megvannak a maga sztárjai, a rajongótábora, sőt a saját nyelve is – sokkal erőteljesebben, mint Magyarországon. De ezekben a szubkultúrákban az emberek buborékban élnek, tehát aki például folk metalt hallgat, az másról nem nagyon vesz tudomást. Olyan nagy szembenállásokról nem lehet beszélni, mint ami a hetvenes-nyolcvanas éveket kísérte. Akkor például a Moszkvához közeli Ljuberci nevű kisvárosban létrejött egy igen harcias testépítő szubkultúra, ehhez illő hazafias zenékkel; számukra az volt a fő program, hogy bejártak Moszkvába, belekötöttek az útjukba kerülő hosszú hajú fiatalokba, és jól megverték őket. Számtalan rendőri intézkedés történt emiatt, a ljuberek szó szerint félelemben tartották Moszkvát. Nos, ilyen jellegű szembenállás mostanában nincs. Harciasnak inkább a Putyin-rendszerrel való szembenállás tekinthető, mármint bizonyos zenei és politikai szubkultúrákban. Verbális agresszió persze van bőven; hogy egy példát mondjak rá: Prilepin, a híres író készített egy olyan tracket két rapperrel, Huskyval és Reech-csel, amelynek az a lényege, hogy le kell ütni azokat, akik azt mondják, hogy ideje lenne hazahúzni az oroszoknak Ukrajnából.

MN: Vannak Putyin-rajongó zenei szubkultúrák is?

MNM: A világsajtót is bejárta a hír, hogy 2018-ban sorra mondták le a legkeményebb rapperek fellépéseit a különböző vidéki városokban, amiből elég nagy botrány lett; az egyik sztárt, Huskyt például tizenkét napig fogdában tartották amiatt, hogy az utcán próbált koncertet tartani, miután nem engedték be őt és a rajongóit a művelődési házba. Mindez akkora vihart kavart, hogy Putyin is megszólalt az ügyben. Kijelentette, hogy a rap a szexről, a drogokról és a lázadásról szól, és ezek közül a drogok jelentik a legnagyobb veszélyt, de óva intett mindenkit attól, hogy betiltsák a rappereket, mi több, azt javasolta, hogy a rap élére kell állni. De már előtte is voltak kormánypárti rapperek, többek között Jegor Krid vagy Tyimatyi, akik a szövegeikben majdhogynem idilli Oroszországot írnak le. Tyimatyinak van is egy olyan száma, hogy Putyin a legjobb barátom. Vagyis, ahogy nálunk vannak NER-kompatibilis zenekarok és előadók, úgy Oroszországban is vannak kormánypártiak. Ők azok, akik kiálltak Putyin politikája mellett még az ukrajnai beavatkozás idején is. Mellesleg, ugye, Husky is kiállt, de sokszor keményen bírálja a rendszert. Szóval a kép gyakran nem fekete-fehér.

Tyimatyi és Putyin

Tyimatyi és Putyin

Fotó: Wikipédia

MN: Vannak-e Oroszországban ahhoz hasonló kezdeményezések, mint amit most látunk itthon: könnyűzenei miniszteri kormánybiztost neveznek ki, egyúttal állami pénzeket vonnak be a szórakoztatóiparba?

MNM: Nem tudok arról, hogy miután Putyin kiadta az idézett ukázt, állami biztost neveztek volna ki a rap élére. De az is igaz, hogy a 2000-es években a rendszer „fő ideológusának” tartott Vlagyiszlav Szurkov időről időre találkozott rockzenészekkel (már akik leültek vele egy asztalhoz), ahogy például „ellenzéki” írókkal is. Ilyenkor olyan témák kerültek elő, hogy több igényes orosz rockzene szóljon a rádióban és hasonlók. Tudomásom szerint direkt módon nem támogatja a hatalom a könnyűzenét, pontosabban a hatalom által ideológiailag és bizonyára pénzzel is támogatott műfaj a neoszovjet esztrád és háborús sanzon. A mai orosz élet soundtrackje ezen a felszíni szinten majdhogynem pontosan ugyanolyan, mint a brezsnyevi Szov­jet­unióé volt. Érdekes sztori Tyimatyié: közvetlenül a tavalyi helyhatósági választás előtt jelent meg a Moszkva című száma, amely arról szól, hogy az orosz főváros milyen fantasztikusan jó hely, nem kell itt megváltoztatni semmit. A rapper aztán sértetten tagadta, hogy ezt a számot állami vagy főpolgármesteri megbízatásra készítette volna, sőt fel is háborodott azon, hogy a gyanúsítgatással megszégyenítették őt, mivel a Moszkva világrekorder lett azzal, hogy ilyen sok dislike-ot még semmi nem kapott a YouTube-on egy-két nap alatt.

MN: Ugorjunk vissza az időben. A magyar rockzene kialakulását az ’56-os emigránsok hazaküldött lemezcsomagjaihoz, Cseke László Teenager Partyjához kötik. Hogyan történt ez a Szovjetunióban?

MNM: A ötvenes-hatvanas években volt egy szubkultúra, a sztyiljaga-mozgalom, nagyjából a jampec megfelelője. Nagyon szűk réteget érintett, alig-alig volt észrevehető, a sztyiljagák igyekeztek úgy öltözködni, olyan zenéket hallgatni, mint a nyugati fiatalok. Mivel a dolog politikamentes volt, nem nagyon bántották ezeket a srácokat, ami persze nem azt jelentette, hogy nem zaklatta őket időnként a hatalom. De az első zenekarok csak a hatvanas évek végén alakultak, elsősorban a Beatles hatására, azt koppintva, orosz nyelvű rockzenéről pedig a hetvenes évek közepéig nem is beszélhetünk. A Masina Vremenyi volt az első zenekar, amely már értékelhető saját számokat írt (majd jött Majk Naumeno és Grebenscsikov). A mai napig talány, miért éppen a Masina Vremenyi dalait kezdték először játszani a rádióban is ’79–80-ban. Sok orosznak meggyőződése, hogy az együttes lepaktált a KGB-vel. Én ezt mindig csodálkozva hallom, mert nagyon szeretem Makarevicset, a Masina Vremenyi frontemberét, aki ma is nagyon aktív, és igen kemény rendszerbíráló dalokat ír. Az első rockklubok is a hetvenes évek végén jöttek létre, hivatalosan kizárólag itt léphettek fel a zenekarok, de a koncerteket mindenféle engedélyeztetési procedúra előzte meg. Mindezt elég jól ábrázolja Kirill Szerebrennyikov 2018-as, Viktor Cojról szóló filmjében, a Nyárban, amelyet Magyarországon is bemutattak. De ahogy mondtam, ezek a hetvenes évek végén feltűnő zenekarok csak a nyolcvanas évek második felében váltak országos sztárokká, amikor már megjelenhettek a lemezeik. Sokáig nem is tudtak megélni a zenélésből; Coj például 1990-ben bekövetkezett haláláig fűtőként dolgozott egy lakótelepen, miközben zenekarával, a Kinóval már a Luzsnyiki stadionban is koncertezett. De nemcsak a Kino volt kimagasló azokban az időkben, a már említett Akvarium, a DDT vagy például a Nautilus Pompilius is. Ezek a zenekarok elsősorban a szövegeik és a színpadi megjelenésük miatt váltak legendává, ráadásul oly mértékben befolyásolták a fiatalok gondolkodását, mint előttük senki az orosz könnyűzenében.

MN: De úgy tűnik, hogy közülük csak Viktor Coj kultusza élte túl az elmúlt harminc évet. Ennek kizárólag az az oka, hogy 28 évesen afféle „orosz James Deanként” autóbalesetet szenvedett? (Coj vezetés közben elaludt a Moszkvicsában és belerohant egy Ikarus buszba – L. T.)

MNM: Nyilván ez is közrejátszik. Azonban Coj életművének második részében, 1987-től sokkal politikusabb dalokat kezdett írni, és ezek olyan „rejtélyes” versek, hogy most, 30 év múltán jóformán mindenre felhasználhatók. Mivel néhány számában kimondottan katonai metaforák vannak, sok feldolgozásban neoszovjet militarista dalokká váltak, noha eredetileg természetesen szó sem volt erről. Ami pedig az autóbalesetet illeti, a mai napig nagyon sokan gondolják azt, hogy Coj gyilkosság áldozata lett, a KGB tette el láb alól. Ugyanakkor neoszovjet körökben tartja magát az a vélemény is, hogy a zenész a CIA ügynöke volt, és a politikai tartalmú számait már nem is ő írta, küldték neki Amerikából. Jellemző, hogy még 2013-ban is volt olyan parlamenti felszólalás, amely alapos vizsgálatot követelt a témában. Különben Oroszországban mindenki tudja, hogy „Coj nem halt meg, csak kiment egy cigire”.

MN: Van-e irodalmi értéke az orosz dalszövegeknek?

MNM: Borisz Grebenscsikovot tartják a legjobbnak, az író Dmitry Glukhovsky például késő ezüstkori költőnek nevezte (az 1890–1910 közötti időszakot nevezik az orosz költészet ezüstkorának – L. T.), ami ellen éppen ő tiltakozott legjobban, szerinte a szövegei csak a zenével együtt működnek. Ennek ellenére neki és másoknak is sorra jelennek meg a dalszöveges kötetei, sőt rengeteg dalszöveg-antológia is megjelent már. Mindenesetre egyetértek Artyemij Troickij történésszel – aki korábban rockzenei producer is volt –, amikor azt mondja, hogy az orosz szövegek színvonala általában magasabb, mint a nyugatiaké. Különben néha nagy meglepetések érnek, ha beleásom magam a rock történetébe, mert kiderül, hogy nagyon sok minden másképp volt, mint ahogy én azt korábban gondoltam volna. Jó példa erre Jurij Sevcsuk Nye sztreljaj! (Ne lőj!) című dalának – nagy kedvencemnek – a története. Ez egy 1981-es DDT-dal, afféle háborúellenes, pacifista himnusz. Mivel akkor volt az afganisztáni háború, azt hittem, Sevcsuk a számot illegalitásban írta, és csak titokban adta elő… Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az történt ugyanis, hogy a Ne lőj! egy minisztérium által szervezett dalversenyre íródott, és az akkor még Ufában élő Sevcsuk abszolút kezdőként küldte be ezt a számot. És nyert is vele a háborús dalok kategóriában. További csavar, hogy amikor koncerten mutatkozhattak be a győztesek, Sevcsukot már letiltották. Valószínűleg menet közben jöttek rá arra, hogy melyik háborúról szól valójában ez a dal.

M. Nagy Miklós Zahar Prilepinnel és Dmitry Glukhovskyval

M. Nagy Miklós Zahar Prilepinnel és Dmitry Glukhovskyval

Fotó: M. Nagy Miklós gyűjteménye

MN: A zenéről még nem esett szó. Beszélhetünk-e sajátos hangzásról az orosz könnyűzenében, vagy kizárólag a nyugati zenék koppintása zajlott?

MNM: Oroszországban azért sem lehetett befutni klisékből építkező dalszövegekkel, mert igazán jelentős, eredeti zene sokáig nem volt, és virtuóz hangszeresek is csak elvétve jelentek meg a színpadokon; olyan jazzes rockzenekaruk, amilyen nálunk a Syrius vagy a Mini voltak, még mutatóban sincs. Leegyszerűsítve: az orosz rockzene arról szól, hogy szép dallamokat kell kitalálni, amit egy szál gitárral, a tábortűznél is el lehet játszani, de a szövegekre nagyon oda kell figyelni. A zenekar funkciója meg szinte csak az, hogy lekísérje a zsenit, aki a dalokat írja. Nincsenek fantasztikus gitárszólók, virtuozitás, csak az a lényeg, hogy mit mond a költő. Persze az sem mellékes, hogy ezeknek a szövegeknek 90 százaléka politikai tartalmú, társadalmi, filozófiai töltetű, és csak 10 százalékuk szól a szerelemről. Nyugaton az arány, azt hiszem, épp fordítva van. Azért hadd tegyem még hozzá, hogy a performansz jellegű experimentális zene a nyolcvanas évek óta mindig nagyon érdekes és színvonalas volt.

MN: Ugyanez az orosz rapperekről is elmondható?

MNM: Most nagyjából ugyanaz zajlik a rapben, ami a nyolcvanas években a rockban. A hiphop nagy késéssel érkezett Oroszországba, de mostanra mindent elárasztott. Természetesen a rapen belül sokféle stílus és mondanivaló keveredik, és a színvonal is hullámzó, de a leghíresebb, a fiatalok körében legnépszerűbb orosz rapperek, elsősorban Oxxxymiron, Husky, Noize MC (és említhetnék még vagy tízet) nagyon izgalmas szövegeket írnak. Pár éve bejárta az orosz sajtót, hogy valaki egy Oxxxymiron-szöveget Oszip Mandelstam-versként elemzett az iskolában, és a tanár nem vette észre, hogy becsapták.

Neked ajánljuk