mi a kotta?

Egy vadállat vadállata

  • mi a kotta
  • 2013. március 28.

Zene

"A pódiumon egy Petersschule-növendéknek látszó fiatalember jelent meg; Szergej Prokofjev volt ez az ifjú. Zongorához ült, s úgy látszott, hogy vagy a billentyűzet leporolásával volt elfoglalva, vagy pedig vaktában verdeste a billentyűket, kemény, száraz billentéssel.

A közönség nem tudta mire vélni a dolgot. Méltatlankodó zúgolódás hallatszott. Egy házaspár felugrott, s a kijárathoz rohant: "Az ilyen muzsika megbolondítja az embert!" A terem kezdett kiürülni. A fiatal művész versenyművét a rézfúvók könyörtelenül fülsértő együttesével fejezte be. A hallgatóság meg volt botránkozva. A többség pisszegett. Prokofjev gúnyosan meghajtotta magát, majd újból a zongorához ült, és ráadást játszott. Ilyen felkiáltások hallatszottak: "A pokolba ezzel a futurista muzsikával!" "Mi élvezni jöttünk ide, ennél a muzsikánál pedig a háztetőkön kóborgó kandúroké is különb!" A modern szellemű kritikusok ellenben valósággal úsztak a gyönyörűségben. "Ragyogó! Zseniális!" - kiáltották. "Micsoda temperamentum! Micsoda eredetiség!"

Száz éve, 1913-ban így számolt be a Petyerburgszkaja Gazeta kiküldött munkatársa az alig huszonkét esztendős Prokofjev II. zongoraversenyének viharos ősbemutatójáról. Arról a versenyműről, amelynek kézirata utóbb a forradalom napjaiban porig égett, s így csak a húszas évek elején újraírt változatában válhatott huszadik századi klasszikussá. Igaz, utóbb e változat sem nyerte el éppenséggel mindenki tetszését, hiszen a párizsi társaságban, ahol Gyagilev felkérésére Prokofjev játszott e művéből, egy festő így kiáltott fel: Ez egy vadállat! (Az elállatiasodott külsejű komponista képünkön.)

Prokofjev II. zongoraversenyét most pénteken a Concerto Budapest koncertjén hallhatjuk majd, a még ugyancsak éppen huszonéves orosz zongoraművésznő, a nagyszerű Anna Vinnyickaja szólójával, méghozzá az emlegetett fenevad egy másik művének nyomában. Az oly népszerű Péter és a farkas lesz ez a koncertszám, amelynek meséjét - Bulla Elma, Peter Ustinov vagy épp Roberto Benigni után - ezúttal Rudolf Péter regéli majd el nekünk, meg-megszakíttatva a Keller András által vezényelt muzsikusoktól (Nemzeti Hangversenyterem, március 1., fél nyolc).

Egyebekben két, az előbbi koncerttől és egymástól is tekintélyes távolságra lokalizálható zenei esemény követeli ki tőlünk a hangsúlyos említést. Az előbbi a New York-i Metropolitan Opera soros vetítése, amely ezúttal egy új produkciót kínál, Wagner "szent ünnepi színjátékát", a Parsifalt, a címszerepben Jonas Kaufmann-nal, akiről alighanem okkal mondja majd Gurnemanz: "Nagy nemzetség sarja vagy, én azt gyanítom" (Fesztivál Színház, március 2., hat óra). Szerdán azután egy olyan koncert következik majd, amely ugyan szintén a szakralitás régiójában mozog és Krisztus áldozatához is szoros köze van, ám a Stabat Mater zsánerét fogja két alkotással megidézni. Vashegyi György és együttesei, valamint bevett énekesei ugyanis Pergolesi és Haydn Stabat Materét szólaltatják majd meg egyetlen koncert programján (Nemzeti Hangversenyterem, március 6., fél nyolc).

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.