mi a kotta?

Egy vadállat vadállata

  • mi a kotta
  • 2013. március 28.

Zene

"A pódiumon egy Petersschule-növendéknek látszó fiatalember jelent meg; Szergej Prokofjev volt ez az ifjú. Zongorához ült, s úgy látszott, hogy vagy a billentyűzet leporolásával volt elfoglalva, vagy pedig vaktában verdeste a billentyűket, kemény, száraz billentéssel.

A közönség nem tudta mire vélni a dolgot. Méltatlankodó zúgolódás hallatszott. Egy házaspár felugrott, s a kijárathoz rohant: "Az ilyen muzsika megbolondítja az embert!" A terem kezdett kiürülni. A fiatal művész versenyművét a rézfúvók könyörtelenül fülsértő együttesével fejezte be. A hallgatóság meg volt botránkozva. A többség pisszegett. Prokofjev gúnyosan meghajtotta magát, majd újból a zongorához ült, és ráadást játszott. Ilyen felkiáltások hallatszottak: "A pokolba ezzel a futurista muzsikával!" "Mi élvezni jöttünk ide, ennél a muzsikánál pedig a háztetőkön kóborgó kandúroké is különb!" A modern szellemű kritikusok ellenben valósággal úsztak a gyönyörűségben. "Ragyogó! Zseniális!" - kiáltották. "Micsoda temperamentum! Micsoda eredetiség!"

Száz éve, 1913-ban így számolt be a Petyerburgszkaja Gazeta kiküldött munkatársa az alig huszonkét esztendős Prokofjev II. zongoraversenyének viharos ősbemutatójáról. Arról a versenyműről, amelynek kézirata utóbb a forradalom napjaiban porig égett, s így csak a húszas évek elején újraírt változatában válhatott huszadik századi klasszikussá. Igaz, utóbb e változat sem nyerte el éppenséggel mindenki tetszését, hiszen a párizsi társaságban, ahol Gyagilev felkérésére Prokofjev játszott e művéből, egy festő így kiáltott fel: Ez egy vadállat! (Az elállatiasodott külsejű komponista képünkön.)

Prokofjev II. zongoraversenyét most pénteken a Concerto Budapest koncertjén hallhatjuk majd, a még ugyancsak éppen huszonéves orosz zongoraművésznő, a nagyszerű Anna Vinnyickaja szólójával, méghozzá az emlegetett fenevad egy másik művének nyomában. Az oly népszerű Péter és a farkas lesz ez a koncertszám, amelynek meséjét - Bulla Elma, Peter Ustinov vagy épp Roberto Benigni után - ezúttal Rudolf Péter regéli majd el nekünk, meg-megszakíttatva a Keller András által vezényelt muzsikusoktól (Nemzeti Hangversenyterem, március 1., fél nyolc).

Egyebekben két, az előbbi koncerttől és egymástól is tekintélyes távolságra lokalizálható zenei esemény követeli ki tőlünk a hangsúlyos említést. Az előbbi a New York-i Metropolitan Opera soros vetítése, amely ezúttal egy új produkciót kínál, Wagner "szent ünnepi színjátékát", a Parsifalt, a címszerepben Jonas Kaufmann-nal, akiről alighanem okkal mondja majd Gurnemanz: "Nagy nemzetség sarja vagy, én azt gyanítom" (Fesztivál Színház, március 2., hat óra). Szerdán azután egy olyan koncert következik majd, amely ugyan szintén a szakralitás régiójában mozog és Krisztus áldozatához is szoros köze van, ám a Stabat Mater zsánerét fogja két alkotással megidézni. Vashegyi György és együttesei, valamint bevett énekesei ugyanis Pergolesi és Haydn Stabat Materét szólaltatják majd meg egyetlen koncert programján (Nemzeti Hangversenyterem, március 6., fél nyolc).

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.